Elillanó Lilaló

Az alábbi írás Vogl Gusztáv Anton, a Fiumei Tengerészeti Akadémia IV. évfolyamos növendékének levelekben közölt beszámolója Brazíliai tanulóútjáról. Az eredeti, 103 oldalnyi papírkötegből néhány oldal hiányzik, többön penész, szakadás van. A rövidebb, a történetszálat nem megszakító hiányokat nem jelzem, a hosszabbakat igen.

Gusztáv 1881. nov. 10.-én este ½ 7-kor született Pécsett. Apja Vogl Nepomuk János kőfaragó, anyja Bors Johanna. Vogl János Johanna nővérével, Jozefával élt házasságban, akinek halála után vette el Johannát. A két házasságból összesen huszonnégy gyermek született, melyből Guszti a tizenkilencedik (nem minden gyermek érte meg a felnőttkort).

A Vogl kőfaragó műhely sikeres vállalkozás volt, melyet a család pécsi ága akkorra majdnem száz éve működtetett. A jelentős létszámú család János haláláig (1901) átlagon felüli jómódban élt. A családi legenda szerint például Johanna a ruháit Bécsbe küldte vasaltatni, ami szokásáról János halála után sem szívesen tett le. Így - érdemi bevétel nélkül - történetünk kezdetére a család teljesen elszegényedett. Bérlakásba költöztek, értékeiket kénytelenek voltak eladni, ami mellett tartozásokat is felhalmoztak.

Guszti 1906-ban végzett a Pécsi Polgári Fiúiskola IV. évfolyamán. Ez négy elemi (általános iskolai) osztályt, valamint további négy „középiskolai” osztályt jelentett, ami után következhetett a gimnázium. A Fiumei Tengerészeti Akadémia - becenevén a Nautica - kereskedelmi tengerésztiszt képzésére jelentkezett, ahova felvételt is nyert.

Az Osztrák-Magyar monarchia legjelentősebb kikötővárosa Trieszt, a második Fiume. A monarchia két jelentős tengeri népe az olasz és a horvát. Ennek megfelelően a monarchia tengerészeti képzései hagyományosan Triesztben, olasz nyelven zajlottak. A Fiumébe költözés előzménye Mária Terézia 1774-es ediktuma „a kereskedő hajókázásról”, melyben a tengerészetet kívánta megrendszabályozni, s - egyebek között - elrendelte a szakszerű tengerészképzés megszervezését. Az áttelepülés célja az volt, hogy a monarchia tengerészei az örökös tartományokból kerüljenek ki, vagyis a mai Ausztria, Svájc, Németország, Horvátország és Magyarország a korona alá akkor közvetlenül tartozó területeiről.

A képzés ezután horvátul zajlott. A magyar nyelvű, magyaroknak szóló képzés kialakítása a kiegyezés után kezdődött, mikor Fiume - és vele az akadémia - közvetlen magyar fennhatóság alá került. A fokozatos magyarítás okán a századfordulóra mind a hallgatók mind a tanárok zöme magyar ajkú volt, rendelkezésre álltak magyar tananyagok, azonban a specifikus ismeretek továbbra is főként olaszul voltak hozzáférhetők, ahogy az adriai hajózás félhivatalos nyelve is az olasz maradt.

1903 és 1906 közt bevezetésre került a 3 rendes osztályt megelőző előkészítő osztály, mely során a magyar tanulók az olasz nyelvet, míg az olasz tanulók a magyart sajátíthatták el. A felvételi követelmények a betöltött 14. életév, a középiskola legalább 4 elvégzett osztálya, valamint megfelelő felvételi vizsga voltak. Minthogy azonban a tanulók a monarchia teljes területéről, a legváltozatosabb körülményekből érkeztek, az előkészítő osztály a leendő tanulók egy szintre hozására is alkalmas (és szükséges) volt.

Az iskolához tartozott internátus is. A tanulók körülbelül fele volt bentlakó, köztük értelemszerűen Guszti is. Az internátusi felvételi követelmények szigorúbbak voltak, ide kitűnő jegyek és kitűnő felvételi kellett, viszont a bentlakás térítésmentes volt. Guszti családjának - eddigre egy garasuk nem lévén - nem is lett volna opció a lakhatás, a tandíj, stb. megfizetése.

Az iskola jelentős támogatásokkal működött. A tanítás és a tankönyvek ingyenesek voltak mindenki számára, ami mellett több alapítvány és szervezet, nyújtott különféle támogatásokat, ösztöndíjakat. Guszti idejében a teljes hallgatóság több mint fele részesült valamiféle kedvezményben, olyan is előfordulhatott, hogy egy kiváló tanulónak a teljes megélhetése biztosíttatott eformán.

Az iskola ekkori épülete 1902-ben készült el, 2000 négyzetméter alapterületen és öt szinten kapott helyet az internátus, a tantermek, szertárak és könyvtárak. Ez az épület ma is gimnáziumként működik. Az épülethez tartozott még tornapálya és egy mediterrán kert, valamint a tengeren egy dokk, néhány evezős csónak, és egy iskolahajóul szolgáló leszerelt német vitorlás, melyen hetente kétszer gyakorlatoztak.

A tantárgyak közt szerepeltek a hajózási ismeretekkel kapcsolatosak: Hajózástan, hajószámviteltan, légtünettan és tengerrajz, hajóépítés- és felszereléstan, hajóművelet- és jelzéstan, gőzgéptan. Emellett voltak még kapcsolódó tárgyak, természettan és vegytan, mértani rajz, földrajz, mennyiségtan, tengeri-, kereskedelmi- és váltójog, valamint vallástan. Ez utóbbi a főleg a hajózással kapcsolatos hitéleti tudnivalókat és teendőket foglalta magában, például hogy hogyan kell valakit a tengeren annak rendje és módja szerint eltemetni. Ezeken felül volt még szépírás, torna, történelem, egészségtan, olasz, magyar és angol nyelv, valamint választhatóan horvát és tánc. A bizonyítvány a monarchia összes gimnáziumáéval egyenértékűnek minősült, így a tengerésztiszti minősítés mellett érettségi bizonyítványnak is megfelelt.

A tengeri gyakorlatozást a tanulók már az első iskolai nap előtt megkezdték. Az elképzelés az volt, hogy minden érdeklődőt feltesznek egy hajóra, és elküldik valami kisebb útra, hogy kiderüljön, való-e neki egyáltalán a tengeri élet. Ha valónak bizonyult, a gyakorlatok heti rendszerességgel folytatódtak az említett csónakokon és vitorlásokon. Az „igazi” hajós gyakorlatokat a nyári szünidő alatt tartották, amikor a tanulók - jellemzően a második évfolyamtól kezdve - az Adria Rt. hajóin, éles útvonalakon hajózhattak. Így történt, hogy a 20. század elején magyar gimnazisták a nyári szünidőben a Jóreménység fokán túlra látogattak. Vagy éppen Brazíliába.

Guszti 1908. június 14.-én indult útnak Fiuméből az Adria Rt. Szeged gőzösén. A Szegedet 1902-ben építette a Dobson & Co. Newcastle-ben az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. megbízásából. 99m hosszú, 13.15m széles, 6.42m magas, 4480 tonna hordképességű gőzhajó, holtvízi csúcssebessége 12 csomó.

Röviden, csak hogy szó essen róla, az Adria Rt. 1882-ben alakult, mint az első - végül egyetlen - érdemi magyar tengeri hajózási társaság. Többségi tulajdonosa a Magyar Országos Bank volt, az alakítás és üzemeltetés fő érdekeltje pedig az állam. A horvátokkal történt kiegyezés után Magyarország saját tengerparthoz jutott, amit próbált valamiképpen kihasználni. A korona jelentős támogatásokat pumpált a vállalatba, és rendszeres megbízásokkal látta el.

1901-ben a vállalat 8 angliából rendelt hajóval bővítette a nagyhajó flottáját. A neveik: Arad, Báró Fejérvári (vagy Fehérváry, ahogy később szó is lesz róla), Duna, Kassa, Kolozsvár, Léderer Sándor, Széll Kálmán, Szeged. Közülük három testvérhajó a Szeged, a Duna és a Kolozsvár.

A Szeged a háborúig kereskedelmi utakon járt. A1916-ban hadiszolgálatba fogták, albán útvonalakon szállított. Trianont követően az Adria Rt. utódja az olasz Società Anonima di Navigazione Marittima Adria lett. A Szeged Pascoli néven hajózott tovább az új vállalat zászlaja alatt. A II. világháborúban az Olasz Királyi haditengerészet vette át. 1941. május 7.-én Bariból Sansegoba (Susak sziget, Horvátország) felé tartva aknára futott és a szigettől kb. 20 kilométerre elsüllyedt. A roncsát búvárok megtalálták, 60 méter mélyen fekszik, korához képest megkímélt állapotban.

A Szeged egyike volt azoknak az Adria-hajóknak, melyeken a Nauticás tanulók gyakorlataikat végezhették. Az akadémia fénykorában (1900-1914) a gyakorlat minden költségét az állam, az akadémia és az Adria Rt. fedezte, beleértve a teljes ellátást, egyenruhát, stb. Egy-egy útra jellemzően 3-4 kadétot vittek. A Szegeden három magyar kadét utazott, Vogl Gusztáv, Konyovits Pál és Gyürke Andor.

Az útról Guszti térképet is rajzolt.

Fiume - Pernambuco¹

Földközi tenger VII/2 - VII/11

Atlanti óceán VII/11 - VII/24

Kedves Mama

Minthogy megígértem, hogy le fogom írni az egész utamat az alatt, amíg átvágunk az óceánon, beváltom most ígéretemet.

Fiuméből 14.-én este 8 órakor indultunk. Egy napi késése volt hajónknak. Tehát, mint mondtam, pontban 8-kor felhúztuk a kivetett horgonyt, s társaink búcsúintegetése után méltóságteljes mozdulatokkal elhagytuk a magyar kikötőt. A tenger egész éjjel csendes volt, s a telihold arany sávot vont végig a tükörsima víztükrön. Körülbelül éjfélkor voltunk Promontornál² , ahol északnak fordulva, végighaladva Isztria nyugati partján, korán reggel Triesztben kötöttünk ki.

Délelőtt szolgálatban voltam, ügyelnem kellett a berakodásra, csak délután mehettem a városba. Nekem Trieszt igen megtetszett. Gyönyörű palotasorai, sétányai, parkjai bámulásra méltók. Este 8-kor már a hajón kellett lenni, mivel a rakodás bevégződött, s indulnunk kellett.

Elhagyva a kikötőt hajónk orrát Messinának irányítottuk. Június 21.-ét tengeren töltöttük. A nap délutánján hagytuk el Lissát³ , amelynek eltűntével eltűnt az utolsó szárazföld is szemünk elől.

Június 22.-én de. 10-kor értünk az Otranto fokhoz, 1 órakor hagytuk el az S.ta Maria di Leuca fokot, s beértünk a viharos Tarantóba. A tenger dühöngött, s mi kegyetlenül ugráltunk. Du. 6-kor láttuk ismét feltünedezni az olasz partot. Egészen a nap lenyugtáig nyájasabbnál nyájasabb tájak tárultak szemeink elé. Kicsiny városkák, fehér világító tornyok, ligetek, erdők, mezők, folyók, falvak sorakoztak szemeink előtt. Pontban 8-kor értünk a Spartivento fokhoz. Félórával utóbb élvezhettük a gyönyörű napnyugtát. A tűzvörös golyóbis aranyszínűvé varázsolja az egész láthatárt, s lassan-lassan ereszkedik a horizont alá.

23.-án reggel megérkeztünk Messinába. A kikötő telve volt olasz hadihajókkal. Alig hogy parthoz álltunk, hajónkat ellepte a sok szicíliai suhanc, s kínálgatták portékájukat. Én elég jól tudok már olaszul, de ezeknek a beszédét képtelen voltam megérteni. A tisztek sem értik, oly ocsmány dialektust beszélnek.

A kikötés után azonnal hozzáfogtak a géphez szükséges szénnek a berakásához. Mi csak egy órára kaptunk szabadságot, s azért rögtön felöltöztünk és kimentünk a városba.

Bejártuk a várost úgy, ahogy lehetett, és azután hajóra tértünk. Messina körülbelül olyan, mint Pécs, bár lakossága több van, mint Pécsnek.

D.u. 4 órára berakták a szükséges szenet, fölszedtük horgonyunkat, s elindultunk Livorno felé. Áthaladva a keskeny Messinai szoroson, néhány óra múlva megláttuk a füstölgő Strombolit, amit elhagyva a nap is lenyugodott, s mi is nyugalomra tértünk.

24.-én egész nap nyílt tengeren voltunk, partot nem láttunk.

25.-én reggel haladtunk el Elba szigete előtt. Gyönyörű vidékek vannak e szigeten. Pálmás ligetek, füstölgő gyárkémények egymást váltják. Itt élt Napoleon számkivetésben, s mi hajónkról tisztán láthattuk az ő tiszteletére emelt hatalmas emlékművet. De. 10 óra felé messziről láttuk feltünedezni Livorno világító tornyait, templomait, házait, stb., s 11 órára megérkeztünk Livorno elé.

Pilótot vettünk fel, s bementünk a kikötőbe. Ebéd után kimentünk a városba. Livorno remek város. Szobor annyi van itt, hogy nem is tudtuk megszámolni. A főutcán van vagy 15 szobor, I quattro mori, Vittorio Emanuele, Giuseppe Garibaldi, Conte Boesa a szebbek közé tartoznak.

Van itt egy gyönyörű népkert, de abban mi megjártuk. Ugyanis az a bolond szokás dívik ott, hogy este 5-kor a kertet bezárják. Mi ezt nem tudtuk, s amikor 10 óra felé ki akarunk menni, a kaput zárva találjuk. Sehol egy lélek sem volt. Kénytelenek voltunk a 3m magas falon átmászni, ami nem volt valami kellemes mulatság. Éjfélkor a hajóra visszatértünk.

26.-án kezdték csak meg a rakodást. Finom olasz borokat, márvány oszlopokat, gépeket, stb. viszünk innen Brasiliába. Este megint kimentünk a városba.

27-én Egész nap a hajón maradtunk, s ügyeltünk a rakódásra.

28.-án d.u. 5 órakor bevégződött a rakodás, felszedtük horgonyunkat, s a 8 órányira lévő Genovába indultunk. A part csakhamar eltűnt szemünk elől.

29-én reggel 2 órakor értünk Genova felé. Én voltam őrségen, s örültem, hogy hamar megszabadulok az unalmas őrségtől, mivel ki fogunk kötni. De tévedtem, legnagyobb bosszúságomra. Éjjel ugyanis nem köthettünk ki, hanem cirkálnunk kellett a kikötő előtt, s nekem végig kellett szurkolnom az unalmas őrséget.

Reggel 6-kor végre kikötöttünk. E napon nem rakodtunk, mivel ünnep volt (San Petro Paolo⁴ ). D.e. 10 óra felé megérkezett a „Mátyás Király”⁵ , s mi találkoztunk egy-két másik Nauticással, kik a „Mátyás Királyra” voltak felhajózva. Este velük kinn voltun

30.-án korán reggel érkezett ide a „Nord-Deutscher Lloyd”⁶ társaság „Prinzregent Luitpold”⁷ nevű hajója. Zeneszóval manőverezett be a kikötőbe. Gyönyörű hajó ez. Az utasok nagyon szedett-vedett népség (III. oszt.). Van köztük néger, hindu, arab, kínai, japán, stb. Mi mellettünk áll egy két kéményes olasz személyszállító. Ma fog indulni Ausztráliába.

D.e. 10 órára felöltöztünk, átmentünk a „Mátyás Királyra”, ahonnan barátainkkal együtt kimentünk a városba.

Parancsnokunk a lelkünkre kötötte, hogy az itteni temetőt⁸ okvetlen nézzük meg. Felültünk egy villanyosra, s el is mentünk a temetőbe. Jól tettük, hogy megfogadtuk parancsnokunk tanácsát. Ily remek temető nem hiszem, hogy lenne még egy a föld kerekségen. Remekebbnél remekebb szoborművek ezrei vannak itt felhalmozva. Legalább egy hét kell, hogy mindent figyelmesen megnézzünk. Az éhség azonban haza zavart innen minket.

Du. bebarangoltuk az egész várost. A belváros inkább a hegyen van épülve, s a külváros van jobban a tenger partján. Már kezdtünk rossz véleménnyel lenni Genova iránt, midőn bejutottunk a belvárosba. De akkor aztán elállt szemünk-szánk.

Óriási paloták tiszta márványból, remek szoborművek, parkok egymást váltják. Látszik, hogy az olasz művésznek született. Benn voltunk egy múzeumban, ahol remekebbnél remekebb festményeket láttunk. Kimentünk Genova mulató helyére, a Foce-ra (a’la pécsi Buzatér)⁹ . Itt van aztán cirkusz, orfeum, hippodrom, lövölde, körhinta, állatsereglet, amennyi csak kell. Van továbbá olyan rucsbahn¹⁰ , mint a pécsi kiállításon, csakhogy ez egy kissé különb. Először is 4 szer oly magas, mint a pécsi, s vagy 10szer oly hosszú. A végén teljesen körbefordul az ember, s fejjel lefelé szalad.

Genovában szóval mulatni lehetne.

Július 1.-én reggel ismét érkezett egy hatalmas N.D.L hajó, az előbbi pedig elindult. Ezt „Bülow”¹¹ -nak hívják. E napon nem mehettünk ki a városba, mivel ügyelnünk kellett a berakodásra, mely igen gyorsan kellett, hogy menjen, mivel holnap, azaz csütörtökön indulunk. Este jött a parancs, hogy pontban éjfélkor kezdjék el fűteni a kazánokat.

Reggel 10-kor bevégződött a rakodás és így indulásra készen álltunk. De mivelhogy parancsnokunk meg volt híva ebédre a consulátushoz, nem indultunk azonnal, csak du. 4 órakor. Elhagyva a kikötőt Torro Vecchionak vettük az irányt. Egész estig láttuk az olasz partot, s miután eltünt szemünk elől az utolsó szárazföld is, nyugalomra tértünk.

Épp most jöttem le őrségről. A tenger sima, csendes, a fölkelő nap rózsaszínűvé varázsolja a távolban emelkedő hegyek ormát. Hajónk teljes erővel szeli a tükörsima víztükröt. Az ég azúrkékjét egy felhőfoszlány sem zavarja meg. Ily remek időben hajózni igazán élvezet. Korán reggel 3 bálnát láttunk. Ez óriási, s mindamellett mégis bájos, kecses állatok egész közel jöttek hajónkhoz. Orrlyukaikból toronymagasságnyira fujták a színjátszó tengervizet. A remek állatokat követte mintegy 40-50 delfin, melyek bohókás játékukkal jókedvre derítik a legmogorvább alakot is.

Messziről közelít felénk egy 4 árbocos norvég vitorlás. Égbelövő árbocai dúsan megrakva vitorlákkal, egy karcsú hattyú képét kölcsönzik e hajónak, mely büszkén, délcegen szeldeli a hullámokat, fittyet hányva azok erőlkődésének. Távcsövön látszik a kormányos, egy bősz, erős tengeri medve, miként mancsai közt tartja az óriási kormánykereket. A mi hajónkon könnyen megy a kormányzás. Külön gőzgép van e célra. De bezzeg a norvég vitorláson nem úgy van. Oda erős izmok kellenek, hogy szabályozni lehessen a vaskolosszus irányát.

Egész du. partot nem láttunk. A tenger csendes, s a víz egyhangú kék színét csak a távolból fehérlő hullámtaréj zavarja meg. Nemsokára őrségre kell mennem, épp ezért abba hagyom az írást.

Este felé messziről látszott a francia part. Apró halászbárkákat láttunk. E halászok aztán bátor tengerészek. Ily apró járműn mily messzire mennek a parttól. E szegény lényeknek nagyon szomorú, nehéz életük van, különösen télen. Folyton a jéghideg, fagyott háló kötelet húzni nem valami kellemes mulatság. Oly körülmények közt nem lennék tengerész a világ minden kincséért sem.

Korán reggel haladtunk el Majorka szigete mellett. 20 órányira vagyunk célunktól, azaz Torrevieja-től (olaszosan Torro vecchio)¹². Korán reggel van még, s máris a nap égetően süt. Mi minden reggel zuhanyt veszünk. Amíg a matrózok mossák a fedélzetet, oda állunk a szivattyú alá, s kitűnően megfürdünk a friss tengervízben. Nagyon kellemes mulatság ez. A tenger csöndes, gyönge szél fúj előlről. Jó, mert némileg enyhíti az égető meleget. Több hajóval találkoztunk, s el is hagytuk őket nyakra főre. A mi hajónk óránként 11 tengeri mérföldet¹³ tesz meg, ami elég arra, hogy az ilyen ócska bárkákat elhagyjuk.

Már csak 10 órányira vagyunk célunktól. Most haladunk el Ibiza szigete mellett. Közel vagyunk a parthoz, s mindent tisztán láthatunk. A természet bőkezűen áldotta meg e kis szigetet. Gyönyörű erdőségek, pálmás ligetek, szép zöld pázsittal fedett mezőségek egymást érik itt. Ha az ember ezt látja, úgy szeretne kirepülni egy-két percre a szárazra. Látjuk a legelésző gulyát, halljuk a kolomp csengő hangját, a nyájak bőgését, a lovak nyerítését, a lovászok ostorainak pattogását, oly közel vagyunk a parthoz. Apró falvakat látunk feltűnni, s ismét letűnni. A kápolnák harangjának csengő érces hangja is ide hallik.

Gyenge szellő fúj oldalról, ami enyhíti az égető meleget. Most láttuk az utunkon az első cápát. E csúf bestia egész közel jött hajónkhoz, s apró, kancsal szemét vészjóslóan sandítgatta felénk. Ilyenkor bizony borsódzik az ember háta. Ha most beleesnék véletlenségből a vízbe, az ocsmány szörny hamar végezne. Parancsnokunk megígérte, hogy rendez cápavadászatot. Ez egy kicsit veszélyes, de nagyon érdekes mulatság.

Egy erős vasláncra egy hatalmas horgot akasztanak, melyre 4-5 kiló húst tesznek. A mohó dög ezt bekapja, s ezzel meg van fogva. De csak megfogva. Eztán jön még a java. A szörnyben még ha döglött, akkor sem lehet megbízni. Ha fennakadt a horgon, akkor félig kihúzzák emelőgéppel a vízből. A farkával ilyenkor oly eszeveszettül csapkod, hogy az egész hajót elborítja vízzel. Most egy jó erős kötéllel hurkot vetnek a farkára, s erősen lekötik. Ezután óvatosan felhúzzák a hajó oldalához, s ahogy medúza főhöz hasonló fejecskéje lelóg a hajó korlátjáig, a parancsnok saját kezűleg egy pár jó robbanó golyót bocsájt bájos, szép, hódító szemei közé. Ilyenkor próbál kapálódzni, de az erős kötél nem engedi. Annak megdöglésével lógni hagyják, s nem szabad felé sem közeledni. A dögnek ugyanis megvan az a szép tulajdonsága, hogy tetteti magát, mintha már kilehelte volna nemes lelkét, pedig dehogy. Nem szabad benne megbízni. Elé raknak egy pár jó falatot, s ha azt egy-két órán belül föl nem falja, úgy biztos jele, hogy megszűnt élni.

Megbizonyosodva döglött voltáról felhuzzák a fedélzetre, a matrózok bőrét lefejtik, zsírját lecsapolják, mocskos húsát pedig visszadobják a tengerbe, az ő édes bölcsőjébe. A matrózok aztán a bőrt és zsírt eladják, a pénzt pedig megosztják. Ilyen remek mulatságban lesz nekünk is részünk. Előre is örülünk már neki.

Este 6 óra felé messziről megláttuk a spanyol partot, s pont 8 órakor a Nao fok elé értünk. A tenger egy kevéssé háborog, erős szél fúj elölről. Hajónk hosszirányban erősen dülöng, azaz tengerész nyelven kifejezve „sikázik”.

Körülbelül reggel 3 órakor fogunk megérkezni Torreviejába.

Reggel 3 órára kellett volna megérkeznünk, de mivel éjjel bajos lett volna kikötni, ezért csak fél erővel haladtunk, hogy reggelre érkezzünk. 5 óra felé megláttuk a kikötőnek vörös fénnyel égő lámpáját, s ennek irányában haladva 7 órára a kikötő elé értünk. Azaz mit is beszélek, kikötő elé dehogy, e csúf spanyol fészeknek még kikötője sincs. A parttól egy teng. mfd. távolságra kellett horgonyt vetnünk, mivel a víz oly sekély, hogy ha beljebb haladtunk volna, biztos zátonyra futunk.

Vasárnap levén nem rakodhattunk. Innen 2500 tonna sót viszünk Bahiába. Ugyanis e környéken hatalmas sóbányák vannak. Torreviejának só a kivitele. Ide nagyritkán vetődik oly nagy hajó, mint a mienk. Meg is bámulják. Hajónk egész bucsujáró hely lett. A városba bajos kimenni, mivel a parttól nagyon messzire állunk.

Este meg akartunk a tengerbe fürdeni, de parancsnokunk nem engedte, mivel a vidék tele van cápákkal. Ma nem is mehetünk a városba, de holnap este minden valószínűség szerint kimegyünk. Este oly kellemes tengeri szellő fújt, hogy csak későn feküdtünk le, s az estét a hajó farán lévő erkélyen töltöttük s elbeszélgettünk. Elhallott hozzánk a város furcsa zaja, meg valami muzsikus banda fülsiketítő hamis zenéje. A hold gyönyörűen sütött, s nappali világosságot árasztott, a tenger hullámaira visszatükröződött az ezernyi apró csillag képe. A vízből apró repülő halak ugráltak ki, s feljöttek hajónk párkányára is. Egyszóval mondhatom, hogy ilyen gyönyörű estét ritkán láttam.

Késő este végre elnyomott az álom, s így egy kevéssé elcsigázva ugyan a forróságtól, Ámor istennő karjaiba dőlve elszunnyadtunk.

Korán reggel megkezdték már a pakolást, ami nem valami gyorsan megy, mivel a sót a partról kézzel hajtott bárkákon hozzák a hajóra, vagyis a hajó mellé, s emelőgépekkel rakják a sót a hajó belsejébe. A só nincs zsákokba rakva, a bárkában nagy hordókat megtöltenek, fölhúzzák, s leérve a hajó mélyébe a hordót fölfördítják.

Du. kimentünk a városba, ami nem is oly csúnya, mint amilyennek gondoltam. Életemben először voltam spanyol földön. A város házain meglátszik a régi mór stil. Kimentünk a sóbányákhoz is. Kaptunk ajándékba teljesen szabályos, kocka alakú sótömböt, mely oly sima, hogy az ember tükörnek használhatja. De minthogy e sódarabok igen nagyok voltak, kijövet a bányából eldobtuk.

Egy erdőbe is vetődtünk, amely tele volt pálmákkal, citrom, narancs fákkal. Meg is győződtünk a spanyol nép vendégszeretetéről. Ugyanis ez erdőnek szélén egy kis kunyhóban lakó spanyol család, amint elmentünk a kunyhó mellett, behívott, s addig nem engedett tovább menni, amíg meg nem vendégelt bennünket.

Innen kijőve visszatértünk a városba. Az utcák itt elég porosak, piszkosak. Betértünk egy kávéházba, ahol valami ócska, komisz lét hoztak elénk, ami minden inkább lehetett, csak fekete kávé nem. E kávé elvette ideainkat az egész spanyolországról, s épp ezért csónakba ülve a hajóra tértünk.

Ahogy a bárkával jöttünk vissza a hajóra, erős szél kerekedett, úgy annyira, hogy többet mentünk hátra, mint előre. Bizony hozzá kellett látni az evezéshez, hogy a hajóra jussunk. Másfél óra erős evezés és hánykódtatás után végre bárkánkkal hajónk oldalához simultunk, s elcsigázva a fárasztó evezéstől, nyugalomra tértünk.

Egész délelőtt ügyelnünk kellett a berakodásra. Már 1040 tonna van berakva. A rakodás mindamellett, hogy ily fáradsággal kell behozni a sót, mégis elég gyorsan megy.

Minden valószínűség szerint csütörtökön indulunk, hogy átvágjunk az óceánon. Ez út alatt eddig még 4 nap volt a legtöbb amit tengeren töltöttünk egy huzamban. Hanem most 20 napig leszünk tengeren, 16 napig úgy, hogy csak eget és vizet látunk.

Este megint kint voltunk a városban, s tanúi voltunk egy véres verekedésnek. Két dühös spanyol irtózatosan megkéselte egymást. Nagy tömeg még nézte a verekedést, de a két dühöngőt szétválasztani senki sem merte. Rendőrnek híre hamva sincs itt, s így a két spanyol csak akkor hagyta abba a verekedést, mikor már a nagy vérveszteségtől elájulva összerogytak.

Találkoztunk egy szakasz katonával is. Micsoda fegyelmetlenség van itt közöttük. Az egyik vállon hordja a fegyverét, a másik kezében, az egyik jobbjával lép, a másik ballal, a sorba dalolak, füttyölnek. A ruhájuk szennyes, piszkos. Az egyiken fűzős, a másikon gombos cipő van. Egyszóval nagyon szomorú állapotú itt a katonaság.

Reggel a parancsnokkal voltunk kinn a városban. Parancsnokunk nagyon galant és művelt ember. 8 nyelvet beszél. Vitt bennünket mindenhová, s fizetett mint a köles. Megígérte, hogy Brazíliában mindég vele fogunk kimenni, a hajó csónakjával. Brazilban ugyanis szintén oly messze állunk a parttól (kivéve Santost, hol part mellett állunk), s a bárkások elkérnek 10-12 kor.-t a ki- és beszállításokért. Így bizony a kimenetel egy kevéssé drága mulatság lenne. De a parancsnokkal megyünk, s így nem kerül egy fillérbe sem.

Betértünk egy cukrászdába, s fölettünk mindent, ami ott ehető volt. Igaz, hogy egy kicsit pikáns ízük van az itteni spanyol süteményeknek. Bementünk egy templomba is, s végighallgattunk egy spanyol prédikációt. Majdnem tökéletesen megértettem, annyira hasonlít a spanyol nyelv az olaszhoz. Dél felé megint visszatértünk a hajóra, s jóízűen megebédeltünk.

Este egy fűtőt szállítottak ki hajónkból a szárazra. A szegényt Fiuméba viszik. Jobb karja ugyanis el van mérgedve, s alighanem amputálni kell.

Este oly óriási hullámok voltak, hogy horgonyon álló hajónkat is megmozdították. Különben is mindég hullámos vidék. Dél felé teljesen nyitva van, s szabadon jöhetnek be a nyílt tenger hullámai.

Már 2000 tonna só van berakva. Holnap indulunk. Már alig várom az indulás percét. Áthaladni az egyenlítőn, a merőlegesen eső napsugarak övén. Aztán 20 napi tengeren lét után de öröm lesz majd, ha messziről előtűnnek Brazília kéklő hegyei. De még messze vagyunk attól. Még előbb át kell haladni a Gibraltáron, elmenni a Kanári szigetek mellett, s azután a legelső szárazföld, melyet látni fogunk, Pernambuco és vidéke lesz.

De. megmértük, hogy hány lábnyira van hajónk a víz alatt, ebből megállapítottuk, hogy már csak 70 tonna hiányzik, s annak berakása után indulásra készen állunk.

Parancsnokunkat 2szer vittük ki szárazra, s mind a kétszer iszonyú hullámok közt. Kikötni a csónakkal szinte életveszélyes volt. Az óriási hullámok a bárkát hol le, hol föl dobták, s a hajó oldalát csak a legnagyobb elővigyázattal lehetett megközelíteni. Minden percben félni lehetett, hogy darabokra tör csónakunk. De azért mind a kétszer kikötöttünk szerencsésen.

Reggel 8-kor felhuztuk az indulási lobogót, jeléül annak, hogy ma egy házzal odébb állunk. Ennek én nagyon megörültem, mert már meguntam e spanyol szemétdombot. Már alig vártam az indulás percét. A munkások a legnagyobb sietséggel rakták be a még hátralevő rakományt, úgy hogy pont 4 órára teljes gőz alatt útra készen álltunk. Parancsnokunk mégegyszer kiment a szárazra, a consulhoz, mi is vele mentünk. S miután a consul aláírta, s lepecsételte a hajónaplót, visszaeveztünk, fölszedtük a kivetett horgonyt, s elindultunk.

Alighogy eltűnt a part a szemünk elől, erős szél kerekedett, s a fényes óceán háborgott. Igaz, hajónk, mely teljesen meg volt rakva, nem igen vette fel a dühös hullámok erőlködését, s csak lassan, kényelmesen bukdácsolt le és föl. Este 8-kor kiraktuk a loggot¹⁴ (sebességmérőt), mely mutatja, hogy hány tengeri mérföld gyorsasággal halad hajónk. Éjfélig én voltam őrségen. Éjfél felé a tenger elcsendesedett, az égbolt kitisztult, s a csillagok is előtűntek. A velem őrségező II. tiszt megfigyeléseket tett. Kiszámította a hajópontot, a Merkur és a Venus csillagok segítségével.

Éjfélkor vége lett szolgálatomnak, s lefeküdtem.

Reggel messziről láthattuk a spanyol partot. A láthatár tiszta, gyönyörű időnk van. A tenger sima, csendes, s a tükörsima víztükröt csak a hajónk által vont barázda zavarja meg. A nap erősen tűz, s a reggeli fürdő ily nagy melegben nagyszerűen esik.

Ma de találkoztunk egy óriási csoport bálnával. Lehetett vagy 1000-1500 db. Egészen közel voltak hajónkhoz, olyannyira, hogy a vizet a fedélzetre is fölfröcsölték. Dobáltunk le nekik ételhulladékot is, amit azonnal föl is faltak.

Ma de. igen sok hajóval találkoztunk. Többek közt egy 2 kéményes angol személyszállítóval, mely Montevideóból jött, s Nápolyba igyekezett. Nagyon közel mentünk el egymás mellett, hogy át is kiabálhattunk. Tele volt a hajó bevándorlókkal. Találkoztunk továbbá vitorlásokkal is.

Este felé kell átmennünk a Gibraltári szoroson.

Este van. A nap lenyugvó félben. Teljes erővel haladunk át a Gibraltári szoroson. Tisztán látszik a gyönyörű fekvésű város, Gibraltár. Lassan előtűnik az erőd is. Egy hatalmas, meredek sziklafal, melyet a természet alkotott erőddé. Fal nem is látszik. Csupán a legdélibb parton, mely jelző állomásul szolgál.

Az ágyuk oly ügyesen vannak rejtve, hogy azokat a leggyakorlottabb szem sem képes észrevenni. Egy helyütt, ahol nem elég meredek a szikla, ott tükörsimára van csiszolva, ugy annyira, hogy a nap sugarai is visszaverődnek róla. A másik oldalon látszik afrika partja. Az éppen most lenyugvó nap sugaraival beragyogja Ceutát, a spanyol erősséget. Ez erődöt már nem annyira a természet alkotta. Itt már emberi kéz által emelt hatalmas erődök, falak vannak.

Mikor elhaladtunk az erőd legdélibb pontja mellett, leadtuk a szokásos jelt, s hajónk nevét, melynek megtörténtével tovább haladtunk. Még néhány óra, s kiérünk az Atlanti óceánba. Megszűnünk szárazföldet látni. 14 napig eget és vizet.

A nap lenyugodott, besötétedett. Csupán csak világító tornyok fénye látszik. Éjfélig szolgálatom van, s így nemsokára a hídra kell mennem. A tenger csöndes, a levegő kellemes. Nemsokára, tán 4-5 nap múlva már a fedélzeten fogunk aludni, mivel a kabinban nagyon meleg van.

Alighogy kijutottunk a szorosból, oly sűrű köd ereszkedett alá, hogy a kinyújtott tenyeret sem lehet látni. A levegő nyirkos, nedves. Hajónk még fél erőnél is lassabban halad, s minden percben dudál. Az erős dudaszó mellett alig lehet aludni.

Gondoltuk, hogy ha majd a nap felkel, úgy fel fog szállni ez az átkozott sűrű köd. De tévedtünk. A nap már fenn van az égen, s a köd még mindig tart. Pedig ez veszedelmes vidék. Telve van zátonyokkal. E helyen már nem egy hajó ment tönkre. Sehol nincs semmi jelző. Az őrült spanyolok az ilyesmivel nem törődnek.

E vidéket sűrűn szeldelik hajók, gőzösünk dudálására egymás után érkeznek a feleletek. Épp ezért csak a legnagyobb elővigyázatossággal haladhatunk előre.

Du. végre felszállt a köd, s az égbolt kitisztult. Közel vagyunk Afrika partjához. A meredek bazalt sziklafal teljesen kopár, a legcsekélyebb növényzetet sem lehet rajta látni. Néhol látszik egy-egy magányos, büszke fenyő, mely ki tudja hány évszázada dacol már az erős széllel, s elkeseredett küzdelmet folytat Aeolussal, a szelek királyával¹⁵ . Társait már leküzdötte az erős orkán, de ő még egymagában is harcol, s erősen megkapaszkodik gyökereivel a maroknyi lelevény földbe.

Fent a hegycsúcsokon fehér világító tornyok látszanak, távol esve emberlakta vidékektől. Ezeknek őrei valódi remete életet folytathatnak.

4 óra felé közvetlen az afrikai part mellett egy zátonyra futott angol hajót láttunk. Alighanem az éjjel ment zátonyra a sűrű ködben. Keményen megfizette vigyázatlanságát. Orrával futott a parti zátonyok közé, és erősen fennakadt. Ki nem lyukadt a hajó oldala, mivel teljesen egyenesen áll. Mellette van már egy szintén angol vontató, melyet Gibraltárról küldtek segítségére. Ha a vontató nem lenne itt, ugy nekünk lett volna kötelességünk levontatni a zátonyról.

6 órakor értünk Tanger elé¹⁶ . Távcsövön tisztán láthatjuk a várost. A kikötőben van egy 4 kéményes gyönyörű francia hadihajó. A kikötő tömve van angol torpedókkal. Egy kicsiny angol torpedó úgy jó fél órán át követett minket.

Nemsokára a Spartel fok elé érünk, ahol irányt változtatunk, s egyenest Pernambuconak tartunk.

Este van. A Spartel fok előtt vagyunk. Ez egy erősen tengerbe nyúló félsziget, melynek végén hatalmas világító torony árasztja szét vörös fényét, mutatván a hajóknak, hogy hol tér el Afrika partja. Egy darabig még tisztán látjuk a délre kanyargó afrikai partot, de lassan-lassan ködbe vész, eltűnik szemünk elől, s mi végleg az óceán sorsára vagyunk bízva, távol minden szárazföldtől.

Nyílt tenger. Szárazföldnek híre se hamva. Szél nincs, de azért oly óriási hullámok vannak, hogy hajónkat könnyedén dobálják. Ma megkezdtük a cápavadászatot. A hajó orrán kétoldalt 2 hatalmas gerenda van kitéve, melynek végén egy erős csiga van megerősítve. E csigán át van vetve egy erős drótkötél, melynek végén van a horog. A horog, s rajta a csalétek csak éppen annyira van a vízbe eresztve, hogy azt érintse. Hajónk ezt a horgot magával viszi, s az egész úgy látszik, mintha a víz színén úszna. Sokan azt gondolják már most, hogy mivel oly gyorsan viszi hajónk magával a horgot, nem tudná azt bekapni a cápa. Dehogynem! A cápa egyike a leggyorsabb halaknak. 40-45 tengeri mfd.-t tesz meg óránként. Könnyen utoléri a hajót, s minden megerőltetés nélkül kapja be a jó falatot.

Hajó nincs a láthatáron, teljesen egyedül vagyunk. A tenger dühe egyre fokozódik, amit hajónk nagyon is megérez.

Du. végre találkoztunk egy angol gőzössel. Buenos Airesből ment Marseillebe. A hajót nagyon megviselte a hosszú út, mivel nagyon siralmas állapotban volt.

Alig egy napja, hogy nyilt tengeren vagyunk, s én máris meguntam.

Mától kezdve minden nap csak 4 óra szolgálatunk van, mivel nyílt tengeren vagyunk, s nem szükséges oly nagy elővigyázat. A tenger egyre háborog, s hajónk borzasztóan táncol. A födélzeten minden erősen le van kötve, mert óriási hullámok csapnak föl, elárasztván az egész fedélt. Hol hajónk orra, hol fara bukik teljesen a víz alá. Ahogy a víz felcsap, az erős vas fedélzet eszeveszettül dübörög.

A födélzeten csak négykézláb lehet menni, a legnagyobb vigyázattal. Ha felmegyünk, azaz jobban mondva felmászunk a hídra, minden pillanatban nyakon önthet egy jó kis hullám. Az írásomból is látszik, hogy rossz időben vagyunk, de nem lehet most szebben írni, oly nagyon dülöngünk.

Éjjel ráakadt horgunkra egy jó nagy cápa, de ahogy a matrózok kiemelték a vízből, a dög olyannyira kapálódzott, hogy elszakította az erős drótkötelet, s elmenekült, magával vívén a horgot, s vagy 50 méter hosszú kötelet. Most mégegyszer oly vastag drótkötél van kiakasztva, amit már nem egy könnyen fog eltépni.

Az égbolt tiszta, de azért a tenger nem csillapodik. A hullámok hátulról jönnek, ami szerencse, mert annál gyorsabban megyünk előre.

[17. oldal hiányzik. A 18. oldalon talán VII/15. zárásával folytatódik a történet.]

Azt egy szárazföldi patkánynak megtudni nem szabad.

Este beértünk a szélcsend övbe. A tenger tükörsima. A víztükör simaságát csak a fürge repülő halak le és föl bukdácsolása zavarja meg. Ha e szélcsend övből kijutunk, úgy erős ellenszélt fogunk kapni.

Nyílt tenger. Az egész láthatár magányos, elhagyatott. Hajó nem mutatkozik. Az ég felhőtlen, a nap égetően süt. Alig várjuk a reggeli zuhanyt, ami némileg enyhíti az égető meleget. A fedélzeten ilyen meleg van, hát még milyen a gépben. A fűtőházból épp most hoztak fel egy fűtőt. Elájult a melegtől. E szegény fűtőket minden fél órában váltják. Micsoda szánalmasan néznek ki akkor, amikor feljönnek a gépházból. Igaz, hogy jól megfizetik őket. Havonta kapnak 80-100 forintot, s teljes ellátást. Nálunk egy hivatalnoknak sincs több fizetése ennél.

Part nem látszik. A szél csakugyan előlről fúj, s a tenger háborog, amit hajónk nagyon is megérez. Erősen sikázunk. Az éjjel a másodszorra kivetett vashorgot megint elvitte a cápa. A nyomorult dög, fogaival harapta ketté a hatalmas vaskötelet, s ismét elmenekült. Most egy mégerősebb kötél van kiakasztva, amit azt hiszem már képtelen lesz őkelme ketté tépni.

A szél még mindég előlről fúj, a tenger háborog, 2 mérfölddel kevesebbet teszünk meg óránként a rendesnél, mert a hullámok előlről jönnek, s akadályozzák a hajót menésében.

Este 5 óra felé előtűnnek a Verde foki szigetek. Sal volt az első sziget, mely szemünkbe ötlött. Közel mentünk a parthoz, s mindent tisztán láthattunk.

Sal szigete után a termékeny Boa Vista szigete tűnt elő. E szigeten nem is volna rossz eltölteni egy nyarat. E hely mindég zöld pompában díszlik. Vadregényes erdők, pálmák, ligetek, a gazdagon tenyésző citrom, narancsfák, datolya pálmák egymást váltják. E szigetet bizonyára az Isten jókedvében teremtette. Boa Vista után előtűnt Mayo, s végül Santiago szigete¹⁷ , mit azonban, alkonyat lévén, nem láthattunk tisztán.

Beértünk az eső övbe. A zápor oly sűrűn szakad, mintha öntenék. Csakis esőköpenyben lehet meglenni a hídon, bár úgy is lassan-lassan átázik az ember. Ha nem vagyunk szolgálatban, úgy hátul, a hajó farán csupán egy úszónadrágban lefekszünk a fedélzetre, s élvezzük a langyos esőt.

Végre találkoztunk egy hatalmas, 4 árbocos angol vitorlással. Közel mentünk el egymás mellett. Jelt is váltottunk. Szegénynek megállt a csomóméterje, s nem tudta, hogy hányadik hosszúság és szélesség alatt van. Minket kérdezett meg, s meg is mondtuk neki a szélességet, hosszúságot, inclinaziót, declináziót¹⁸ . Yquique-ből jön, salétrom rakománnyal¹⁹ , s Londonba törekszik. E hajó már 5 hónap óta van tengeren. Folyton ellenszele volt, s nem tudott haladni. A Horn-fok alatt hatalmas vihart kapott, mi derékban ketté törte utolsó árbocát.

Ettől a vitorlástól is búcsút vettünk, minthogy mindinkább távolodtunk egymástól, s már nem lehetett tisztán megkülönböztetni egymástól a jelző lobogókat.

A szél némileg elcsendesedett, a tenger lenyugodott. A meleg azonban tűrhetetlen. Minden félórában hűsítő italokat iszunk. Már nagyon közel vagyunk az egyenlítőhöz. Délben haladtunk át a 35°59’ szélességen.

A meleg még fokozódott. Minden 2 órában zuhanyt kapunk. Szegény fűtők félhalottan jönnek fel a kazánházból. Még csak 1 nap választ el az egyenlítőtől.

Reggel haladtunk el Sant Antonio szigete mellett. E tenyérnyi hely koralloknak az alkotása. Egyedül emelkedik ki a végtelen óceánból. Teljesen terméketlen, lakatlan. Csupán egy ócska, düledező világító torony látszik e szigetecske déli csücskén. Ez apró sziklavárat örökké korbácsolják az óceán hullámai. Mi, ahogy elmegyünk e kis sziget előtt, köszöntjük lobogóval, és háromszoros kürtöléssel, jeléül annak, hogy nemsokára átmegyünk a déli féltekére, magunk mögött hagyva az északit. Pont du. 2 órakor haladtunk át az egyenlítőn.

A nap égető sugarai merőlegesen sütnek reánk. Árnyékot itt nem vet semmi. A hőmérő 48 Celsiust mutat, s így elgondolhatják, micsoda meleg van itt. A tenger vize is úgy párolog, mintha csak forrna. S az óriási meleg ellen alig van védekezés. Jó lenne ilyenkor valami hatalmas jégszekrény, ami lehűtené az óriási meleget. Az égbolt nem is kék itt, hanem fehér, pedig felhőnek híre hamva nincs. Ivóvizünk is roppant meleg, pedig minden nap újat desztillálunk a tengerből. Az igaz, hogy most elértem vágyaim célját, átmenni az egyenlítőn, de most már azt mondom, hogy elég a jóból, csak mennél előbb el innen. Azt hiszem, sokkal kellemesebb lehet egy északsarki expeditió, mint ez. A hideg ellen lehet védekezni, de a meleg ellen nem. Inkább vagyok hidegben, mint ilyen átkozott melegbem.

Végre beesteledett, s az óriási hőség némileg alászállt. Felkelt a hold, a csillagok pazar fénnyel ragyognak a tiszta égbolton. Már a déli féltekén vagyunk. Az égbolt itt egészen más, mint nálunk. A csillagzatok mind mások. A göncölszekér pl. itt már nem is látszik. Viszont vannak oly csillagok, melyek nálunk nem látszanak.

A déli féltekén vagyunk. Nyílt tenger, hajó nincs a láthatáron. A meleg alászállt egy kevéssé, de azért még mindég van olyan, ami nálunk tikkasztó hőségnek felelne meg. Itt most tél van, s egész Brazilban tartózkodásunk alatt tél van itt lenn. Ez jó, mert legalább nem lesz oly tikkasztó hőség, hanem csak 30°-40° Celsius.

Holnap éjjel kell megérkeznünk Pernambucoba. Alig várom már, hogy ennyi tengerenlét után szárazföldre léphessek. Éppen ma van a 14-ik napja, hogy elindultunk Torreviejából. Ezalatt a 14 nap alatt sok mindent láttam, tapasztaltam, és tanultam.

Erős oldalszelünk van, a tenger háborog, s mi erősen dülöngünk. A hullámok ókor egész a parancshídig csapnak, s így néha-néha jó csomó tengervizet kapunk a nyakunk közé. Dél után meg kell látni Fernando Noronha szigetecskét is.

Rendes időben naponta 240-250 tengeri mérföldet teszünk meg, s most, hogy ily erős hullámok jönnek oldalt, csak 180-210 mérföldet haladunk. Olyan dühös vagyok ilyenkor, mikor nem haladunk a rendes sebességgel. Ez az elvesztett út mennyire fölszaporodik a néhány nap alatt. Összevissza lesz egy napi késés, pedig azt nem nagyon szeretem.

Holnap, azaz pénteken reggel kellene megérkeznünk, s valószínűleg csak éjjel fogunk érkezni.

11 óra felé találkoztunk egy 2 kéményes német posta gőzössel. Ez is ama hajók egyike volt, melyek a postát közvetítik Európa és Brazília közt. Szintén Pernambucoba törekedett, s már holnap reggel ott is lesz, mivel óránként 18 mérföld gyorsasággal halad. Talán épp e hajó viszi az én leveleimet is.

Du. a tenger dühe egyre fokozódott. Óriási hullámok csaptak át a hajón, elárasztva a fedélzetet vízzel. A nap ugyan égetőn süt, az ég tiszta, s mégis annyira hullámzunk. Itt ugyanis állandó passát szelek fújnak, melyek délkelet irányból jönnek.

Látszik, hogy itt tél van, mivel már este 6-6½ órakor teljesen sötét van. Este 10 órakor haladunk el Fernando Noronho szigete mellett. Éjjel lévén csak homályosan láthattuk a sziget körvonalait, s láttuk fel-felcsillanni az itteni világító torony ezüstös fényét. E fény is lassan-lassan elenyészett a távolba, s mi egyedül, minden jel nélkül vágtattunk a koromsötét éjszakába.

Éppen ma van 5 hete, hogy elindultunk Fiuméből. Ez alatt az idő alatt de sok földet bejártunk. Ma éjjel fogunk megérkezni Pernambucoba.

Az ég felhőtlen azurkék, s a tenger felszínén fürge hullámok járják táncukat. Egy-egy kóbor sirály elvetődik ide, ily messze a szárazföldtől, hírül adván nekünk, hogy nemsokára szárazföldet látunk. Némelykor lepuffantunk közülük egynéhányat.

Este megint erős ellenszelet kaptunk. Óránként csak 5 tengeri mérfölddel haladunk. Ha ez így tart, úgy csak reggelre fogunk megérkezni. Pedig már örültem, hogy megérkezünk éjjel, s így megszabadulok a reggeli őrségtől. De úgy látszik, hogy minden ellenünk esküszik.

Éjjel a vihar még fokozódott. Óránként csak 3 tengeri mérfölddel haladunk. Már reggel van, s még nem is látszik csak messziről sem a part. Ki tudja, mikor érkezünk. Tán délben, vagy még később délután. Pedig már alig várom, hogy ki legyünk kötve. Hajónk borzasztóan táncol. Tányérok, tálak, poharak leesnek és törnek nyakra-főre. Különben láthatják az írásomból is, hogy micsoda táncot járunk most.

Du. 1 órakor végre előtűnt Brazília partja. A távolból felénk kéklő hegyek felvillanyozták idegeinket, s öröm töltötte be a már-már csüggedő szívet. Végre megpillantani a várva várt célt. De azért Pernambucotol messze vagyunk, még legalább 2 órányi távolságba.

E helyt a tenger telve van cápákkal. Mi szemtanúi voltunk cápa harcnak. Láttuk, hogy miként vesz össze 2 cápa egy kidobott húsdarabra.

Du. 3 óra van. A távolból mindinkább tisztábban bontakozik ki Pernambuco. Lassan-lassan előtűnnek a házak, a pálmafák stb. Látjuk a kikötőben horgonyzó hajókat, elhatol már hozzánk a város zaja is. Még néhány perc, s elhangzik a parancs: „horgonyt vess”, a két vasmacska óriási sebességgel bukik a víz alá, hatalmas karmaival erősen megkapaszkodik az iszapos fenékbe, s mi 16 napi hányattatás, szenvedés után végre fellélegzünk, s egy hálás sóhajt bocsátunk az egek urához.

S a horgonyvetéssel együtt én is elvetem a tollat, s a postára teszem e sorokat, hadd röpítse mind előbb egy gyors gőzös azt az édes otthonba.

Guszti

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

Tehát, mint mondtam, a kikötő előtt horgonyt vetettünk. Felhúztuk a pilótot hívó lobogót, s vártunk, míg érkezik. Kevés várakozás után jött is egy kis gőzbárka, a pilótot hozta. Felhúztuk tehát a horgonyt, bementünk a kikötőbe. A kikötő két oldalt nyitva van, s csak elölről van védve egy természet alkotta kőgáttal, amelyen megtörnek a nyílt óceán hullámai. Hosszú manőver után végre kikötöttünk, s mire az utolsó kötél is ki volt feszítve, beesteledett.

Vasárnap van, s mégis kirakodunk. Csak kevés időt tölthetünk itt, mivel sürgősen Bahiába kell menni. A rakodást nagyon vegyes nép végzi: Néger, kínai, arab, stb. Képzelhetik micsoda beszédet visznek ezek véghez. Ordítanak, kiabálnak mint az őrültek. Nem tudom, ki tudná megérteni ezek ugatását. A kikötőben kevés hajó van. 2 angol, 3 francia és [olvashatatlan].

Ma érkezett egy nagy 3 kéményes francia személyszállító. De ez miután leadta a postát, azonnal odébb állt. Délután kinn voltunk a városban. Pernambuco egy csinos de kicsiny város. Egyenes utcái, szép házai, sétányai vannak. A növényzet itt egész más, mint nálunk. Gyönyörű pálmaerdők, narancs, citromfák vannak itt.

A város mellett egy hegyen van épülve Olinda kirándulóhely. Ez egy festői szépségű falu. Mellette folyik egy vízesésekben bővelkedő, tisztavízű patak, melynek partja a legvadregényesebb tájakkal van tele.

Pernambucoban iszonyatos drágaság van. Az igaz, hogy a papagáj, majom, kolibri, banán, stb, ilynemű különlegesség nagyon olcsó, a ruházat nagyon drága. A munkások majdnem minden ruhájukat itt eladják. Összeszednek mindennemű ruhaneműt más kikötőkből, s itt háromszor annyiért eladják.

Egy ócska kalapot pl. itt megvesznek 15-20 milreisért²⁰ (20-25 kor., egy milreis = 1.70 kor) Egy papagájt itt meg lehet venni 5-6 milreisért. Érdekes az a sokféle majomfaj, ami itt látható.²¹

Ha valaki azt akarja, hogy menjen el az étvágya, úgy nézze végig ezeknek a kikötőmunkásoknak az ebédjét. Az étel, azaz nem is étel, hanem moslék egy nagy tálban van, s azt körülüli 30-40 meztelen néger. Piszkos mancsukkal belenyulnak a tálba, kivesznek egy marékkal, s lenyelik egyszerre. Azután végignyalják kezüket, megvakarják fejüket (meg becses fertályukat), s ismét belemarkolnak a tálba. Az étel amikor elkezdik az evést még majdnem fehér, az evés végére pedig koromfekete a piszoktól. De azért olyan jó gyomorral eszik. Egy nagy vályuból isznak vizet, mint a malacok. De tovább ezt nem írom, nem akarom elvenni senkinek sem az étvágyát.

A rakodás a legnagyobb sietséggel folyik. Du. indulnunk kell, most jött a rendelet. Még csak egynehány tonna lisztet rakunk ki, s elindulunk.

Délután 2 óra van. Kirakták az utolsó hordó lisztet is, s mi teljesen útra készen állunk. Hajónkon van egy pár db. néger férfi és egy-két becsületben és erényben megőszült néger hölgyecske, kik harmadosztályú utasok. Velünk jönnek Bahiáig.

Miután feljött hajónkra a pilót, felhúztuk a horgonyt, s lassan elhagytuk Pernambuco kikötőjét. Alighogy kiértünk a nyílt tengerre, már ismét elkezdődött a tánc. Hiába, idelenn déli szelek fújnak, s azok korbácsolják föl a tengert.

Egy darabig tisztán látszott a part, de aztuán, minthogy ködfátyol kezdte elborítani a láthatárt, a part is homályba vészett el.

Estefelé felszállt a köd, s ismét előtűnt a part. A Sant Antonio fok előtt haladunk. Tisztán látjuk a partnak minden részét. E foknak végén egy karcsu világító torony van építve, mely hivatva van mutatni az irányt Bahia felé. Elhagyva e fokot, a part különböző kanyarulatokat ír le, s így nekünk is, párhuzamosan haladva a parttal, több ízben irányt kellett váltanunk. Estefelé egy óriási bálnát láttunk közvetlen a hajónk mellett.

Reggel haladtunk el Maceio városa mellett. Közel voltunk a parthoz, s tisztán láthattuk a város minden részét. A kikötőben láttunk egy 3 kéményes hadihajót, melyen büszkén lobogott a brazíliai lobogó.

Dél felé a tenger végre némileg elcsendesedett, s megszűnt az ugrálás. Ennek természetesen nagyon megörültünk. Délután egy egész sereg éhes cápa jött hajónk után, s jó darabon át követett minket. E hely itt nagy cápa-vidék. Nem lenne valami kellemes dolog itt a tengerbe esni.

Este felé gyenge köd szállt alá, s elfödte szemünk elől a partot. De csakhamar felszállt, s az égbolt kitisztult. Éjjeli őrségem alatt egy nagy csoport hullócsillagot láttam. Úgy tűnt föl, mintha a csillagok közvetlen az orrom előtt potyognának be a tengerbe.

Gyönyörű este volt ez. Az ég sötét fekete volt, az ezernyi kis csillag vakítóan ragyogott. Elgondoltam, hogy minden és minden percben távolodom az otthontól, pedig már hány ezer mérföld választ el hazulról. Hej, jó lenne ha már folyton-folyton közelednék hazafelé.

Közel vagyunk a parthoz, s tisztán látjuk az e helyt kopár brazíliai partnak minden rögét. Óriási kiterjedésű növényzet nélküli száraz síkságokat az úgynevezett Lanos-okat²² látjuk szemünk előtt elvonulni. A sivár talajon nem terem meg semmi. Csupán a fehér, csupasz föld látszik, növényzetnek híre hamva nincs.

Közeledünk Bahia felé. Délben kell megérkeznünk. Csakugyan délután 1 órakor megpillantjuk Bahia városát²³ . A várossal szemben fekszik egy kis sziget, melyen egy erőd van építve²⁴ . A város egy öbölben fekszik, vadregényes vidékektől körülvéve. Messziről úgy látszik, hogy a tulajdonképpeni város a hegytetőn épült, a hegy lábánál pedig csak a külvárosok vannak.

Mi a várostól mintegy 2 km távolságnyira horgonyt vetettünk. Közelebb nem mehettünk mert a víz itt mindenhol nagyon sekély. Ily messziről kell majd csónakkal bemenni a városba.

Alighogy horgonyt vetettünk, azonnal ellepte a hajónkat a sok finánc, kereskedő meg ki tudja micsoda népség. A rakodáshoz azonnal hozzáfogtak, mivel sürgősen kell majd indulnunk. Mi természetesen azonnal csónakba ültünk, s a városba mentünk, hogy azt megnézzük.

Bahia nekem nagyon megtetszett. A város három részletbe van építve. E részek egymás fölött emelkednek, minthogy az egész város egy hegyoldalba van épülve. Az egyik részből a másikba gőzsikló végzi az összeköttetést. Az egész város különben be van hálózva villamos vasúttal.

A kikötő mellett, közvetlen a parton van egy hatalmas ércszobor, egy pálmaágat tartó géniusz, melyet a köztársasággá alakulás emlékére emeltek²⁵ . 6-7 emeletes paloták is vannak itt. De a tisztaságra úgy látszik itt nem sokat adnak. Az egyik utcasarkon egy rakás szemét, a másikon egy döglött kutya, a harmadikon egy banda piszkos, rongyos néger suhanc.

Itt látni csak aztán elegáns néger hölgyikéket. A fejükön strucctollas kalap, vigyorgó pofájukban egy jó hosszú pipa, selyemblúz, aranylánc, uszályos szoknya, és mezitelen láb. Jaj, de kitűnően föstenek ezek az utcán. Amilyen büszkén mennek, az ember a hasát fogja nevettében, ha ezeket látja. Ha két ily néger hölgy, kik barátnők, találkoznak, a következőképpen köszöntik egymást: A markukba köpnek, s aztán mély hajlongásokkal egymáshoz közelednek. Mikor közvetlen egymás mellett vannak, akkor összeköpött mancsaikkal végigtörlik egymás pofáját. Ennek megtörténtével megcsókolják egymást, azután szétválnak.

A harmadik géptiszt megmondta egy itten lakó magyar gyárosnak a címét, s mi föl is akartuk őt keresni, de nem akadtunk reá sehogy sem. Ez nagy csapás volt reánk nézve, mert ha ráakadunk, úgy legalább van, aki kalauzoljon bennünket.

Miután a várost össze-vissza bejártuk, a hajóra tértünk. A kirakodást ekkorra már elvégezték, mert kevés kirakni valónk volt, s csak 100 tonna kávét akartak még berakni. A kávé berakás a legnagyobb sietséggel folyt. Néha-néha végig szakadt egy kávés zsák, s a finom kávé hullott vagy a tengerbe, vagy a födélzetre. A födélzetet 3-4 ujjnyi vastagon borítja már a kávé. Ami kihullott a zsákokból, azt mind belesörpik a tengerbe. Nálunk pedig milyen jó pénzen lehetne eladni.

Este 10 órára bevégezték a berakást, a munkások a hajót elhagyták, s mi teljesen útra készen álltunk. Föl is húztuk azonnal a horgonyt, s koromsötét lévén csupán a világító lámpák után igazodva elhagytuk Bahiát. Kijutottunk az apró szigetek tömkelegéből, s hajónk orral Rio De Janeiro-nak irányítva, teljes erővel szeltük a sima tengert.

A part e helyt, hol most járunk, meredek, hegyes. Óriási bazalt sziklák nyúlnak merészen be a tengerbe, a szemlélő azt véli, hogy minden pillanatban belezuhanhat a tengerbe az óriási sziklatömb. Egy nagyobb folyónak a torkolata előtt is elhaladunk.

Este 11 órakor érünk Montealto²⁶ elé. Itt egy hatalmas világító torony van építve, mely tudatja, hogy itt az a pont ahol el kell egy kevéssé térni a patrról, hogy elkerüljük az Altevatori zátonyokat²⁷ . Itt tehát irányt változtattunk, s lassan-lassan eltávolodtunk a parttól, amely mindinkább homályba vészett, végre teljesen elenyészett szemünk elől.

Alighogy kiértünk a nyílt tengerre, óriási eső kerekedett. A zápor úgy zuhogott, mintha öntötték volna. Nem is lehetett megkülönböztetni az egyes esőcseppeket. Egybe folyt az egész. Ez alig tartott egy óra hosszat. Az ég nemsokára ismét kitisztult, s a nap kisütött.

Gyönyörű szivárvány keletkezett a láthatáron. Nyílt tengeren remek tünemény a szivárvány. Egy óriási félkör, melynek 2 vége a láthatárra támaszkodik. A vízben visszatükröződik, s igy egy teljes színes kört látni, melynek fele az égen, fele a vízben van. Ez a szivárvány aztán megint más felhőkre vetődik, úgy, hogy néha 10-15 látszik egymás után, párhuzamosan, mint valami alagút.

Találkoztunk egy kicsiny vitorlással is, mely közvetlen mellettünk jött, s kért hogy vontassuk őt egy kevéssé előre, merthogy szélcsend van, s nem mehet, pedig halászni szeretne. Parancsnokunk e szerény kérésnek eleget tett. Egy hosszú, erős kötelet akasztottak ki hátul a hajó farán, melybe a vitorlás belekapaszkodott, s mi vontattuk őt. Azért kell, hogy a vontató kötél hosszú legyen, nehogy a hajócsavar kárt tegyen a vontatott hajócskán.

A nap lenyugtával a szivárvány, vagyis inkább szivárványok is eltüntek az égről, s helyükbe a hold meg ezernyi csillag lépett. Az este gyönyörű volt. A hold sütött, s bevilágította az egész láthatárt, s nekünk egy arany sávval jelölte az utat.

Nyílt tengeren vagyunk. A zátonyokat még nem értük el. A nap égetőn süt, a tenger tükörsima.

Találkoztunk egy 4 árbocos hatalmas angol vitorlással. Vitorlái lomhán csüngtek alá a keresztárbocokról, nem volt egy csepp szél sem, mely felduzzassza azokat. Nyugodtan állott a csendes víztükrön, nem mozdult egy tapodtat sem. Ilyenkor szélcsendben lehet egy vitorláson unalmas élet. Napokig, hetekig, hónapokig állni egy helyben, nyílt tengeren, elzárva teljesen a külvilágtól.

Délben feltüntek végre az Altevatori zátonyok. Alig egy pár szirt, legnagyobbrészt korall alkotás. Hány és hány hajónak okozta már a vesztét e pár szikla. Most már van itt építve egy hatalmas világító torony, mely éjszakán át erős fényével tudatja, hogy itt a halál tanyázik.

De azelőtt? A hajó ment, teljes erővel, minden gyanú nélkül előre, s egyszer csak recseg és ropog a hajó, mely még pár perccel azelőtt büszkén szelte a hullámokat, most roncs tömeg. S a személyzet vívódik a kérlelhetetlen halállal, mely két oldalról fenyegeti. Egyrészről, hogy a hullámok a sziklához vágják, másrészről hogy valamely falánk cápa találja fölfalni. Mi is, dacára annak, hogy most már nem oly veszélyes itt a hajózás, mivel van világító torony, messze kikerültük a vidéket.

Elhagyva a zátonyokat ismét inkább a part felé fordultunk, s utunkat a San Tomaso foknak vettük. Estefelé ismét lassan lassan előtűnt a part, s szép tájakat tárt szemünk elé.

Későn este haladtunk el a Ravonse-i világító torony mellett. Ravonse egy kis város, mely a Doce folyó mellett fekszik. A folyó torkolatánál iszapos, zátonyos, épp ezért van itt emelve a világító lámpa.

Erős szelet kaptunk, mely hátulról fúj, ami ránk nézve nagyon jó, mert annál gyorsabban haladunk. Holnap reggel kell megérkeznünk Rio-ba, Brazília fővárosába. Délelőtt 10 órakor haladunk el a San Tomaso fok mellett, s most a Frio fok felé tartunk.

Mától kezdve minden nap 2 óra hosszat kormányzunk, ami elég unalmas munka. Folyton az iránytűre kell figyelni, vajon nem tér-e el a hajó.

Dél felé a szél elállt, s a tenger lecsöndesedett. Roppant hőség van, de nem is csoda, mert már a 23. déli szélesség alatt járunk. Már alig várom, hogy Santosban legyünk. Ott legalább 10-15 napig fogunk állni.

Alkonyat felé messziről előtűnt a kéklő Frio fok hatalmas hegytömege. Mire…

[Fél papír, az alja hiányzik. A történet Cabo Frio szorosához érkezéstől folytatódik.]

Alig hogy a nap felkelt, felhúztuk a horgonyt, s a szoros bejárata elé siettünk. Folyton apró szigetek közt haladtunk, amíg végre beértünk a tulajdonképpeni szorosba, ami oly szűk, hogy 2 hajó nem mehetne el egymás mellett. E szoros sarkát remek vidék szegélyezte. A felkelő nap sárgás sugaraival bearanyozta a meredek bazalt szikla tömegeket. Az egész tájat dús növényzet fedi. Néhol két oldalt termő pálma, citrom, narancsfák a szoros fölé hajolnak, s egy valóságos alagutat képeznek. Hajónk árboca szinte érinti a lombkoronáját.

[Az oldalon itt egy penészfolt van, majd a lap fele hiányzik. A történet Rio de Janeiroba érkezéstől folytatódik. A dátum VIII/2.]

Ezután feljött hajónkra orvos, finánc, kereskedő, meg ki tudja micsoda népség. Vasárnap lévén nem rakódtak, azaz a munkások nem dolgoztak. Mi nem mehetünk ki a városba, a hajón kell maradnunk, őrséget állni.

Így bizony csak ily messziről gyönyörködhetünk a fővárosban. Rio de Janeiro azelőtt két különálló városból állott. Rióbol és Janeiróbol. Most azonban a két város eggyé van olvasztva, úgy alkotja Brazília fővárosát. Innen a hajóról ítélve a város gyönyörű. Egyenes palota sorokat, kerteket, karcsú tornyú templomokat, stb. látunk.

Az öbölben számos hajó, úgy gőzös, mint vitorlás áll horgonyon. 2 szép Norddeutscher Lloyd hajó áll mellettünk. Nem messze tőlünk van az itteni tengerészeti akadémia iskolahajója. Vannak itt még hatalmas, négy, sőt öt árbocos vitorlások is. A partra közlekedést a főváros, és az itteni apró szigetek közt kerekes hajók végzik, melyek amint teljes erővel cammognak el mellettünk, oly eszeveszett zajt csapnak, hogy visszhangzik az egész öböl.

Este a város gyönyörű képet nyújt a hajóról nézve. Ezer, és ezer fénypont. A hatalmas ívlámpák, melyek nyílegyenesen vannak egymás után, az egyenes utcákban, erős fényt árasztanak, mely úgyszólván tökéletesen pótolja a nappali világosságot. Este 10-kor véget ért szolgálatom, s nem sokat törődtem többet a kivilágított várossal, az álmok hazájába költöztem.

Reggel parancsnokunk engedelmével csónakba ültünk, magunkkal víve 2 matrózt, akik a csónakra vigyáznak addig, míg mi bejárjuk a várost.

Fél órai erős evezés után parthoz értünk, s azonnal szárazra ugrottunk. Parancsnokunknak egy ismerőse is velünk jött, aki kalauzolt minket a városban. Mindjárt a part mellett van egy hatalmas épület, amely javítóintézet. Az állam ugyanis összefogdostatja az utcai csavargókat, árva fiúkat, stb., s ez épületben neveli fel őket matrózoknak. E fiúk közt van néger, mulatt, meg ki tudja micsoda faj. Kék egyenruhát hordanak. Láttuk őket, mikor játszanak, ordítoznak, veszekednek az intézet udvarán.

Tovább mentünk, s a főutcára jutottunk. Ez utca fölülmúlta várakozásunkat. Egyenes palotasorok, gyönyörű díszítésekkel, márvány oszlopokkal, szobrokkal, disztáblákkal. Az egész palota úgyszólván csupa márvány. Pedig itt Braziliában nincs is márvány. Mind európai behozatal. Mi is azért hozzuk Livornóból azt a sok márványt.

Voltunk egy gyönyörű templomban is, ahol éppen prédikáció volt, portugál nyelven, s mi mégis tökéletesen megértettük, annyi hasonlóság van az olasz és e nyelv közt.

Megnéztük a vásárcsarnokot is, amely szintén egy kolosszális épület. Látszik, hogy itt nagy a drágaság, mert minden egyes csirkének külön ketrece van, s őrzik, mint valami drága kincset.

Bementünk egy kávéházba, megittunk egy pár pohár sört, s képzelhetik, mennyire nem tetszett, mikor meghallottuk, hogy egy pohár sör 1000 reis, azaz a mi pénzünk szerint 72 krajcár.

Innen gyorsan odébb álltunk, s egy gyönyörű parkba jutottunk, ahol le is telepedtünk. Nemsokára jött egy iszonyatos csúf néger hölgyemény, s mondta, hogy fizessünk. Mi néztünk, s kérdeztük, hogy mit fizessünk. Valahogyan megértettük, hogy a helyért kell fizetni, mégpedig kemény 500 reist. Kezdtünk kiábrándulni Rio de Janeiróbol, ahol mindent meg kell fizetni.

Kalandunk elvitt még egy állatkertbe, ahol remeknél remekebb állatokat láttunk. Különösen sok majmot, mely mind be volt tanítva. Katonáknak voltak felöltözve, s gyakorlatoztak karddal, fegyverrel, nagyszerűen értettek hozzá. Láttunk egy fehér elefántot, melynek értéke a mi pénzünk szerint 800 000 korona.

Gyönyörű oroszlánokat, tigrist, párducot, hyenát, s rengeteg madarat láttunk, különösen remek kolibriket. Árulnak is kitömött kolibriket.

Azután elmentünk a növény kertbe (Jardim Botanico) ahol remek délszaki növények díszlenek. Pálmák, narancs, citromfák, karcsu bambusz, kaktusz, stb. Van itt egy óriás fa, melynek törzse oly vastag, hogy csak 10 ember képes átérni. Innen kijőve visszamentünk a csónakba, s megint egy félórai evezés után a hajóra értünk, ahol már javában folyt a rakodás.

A kirakodás nagy sietséggel folyik. Ezek a durva munkások nem valami finoman bánnak azokkal a márvány táblákkal. Már mennyi összetörött. Bort is hoztunk ide, s ma délelőtt már 4 hordó törött össze, a drága, finom bor mind lefolyt a fedélzetre. Rengeteg összegre jut az, amit e munkások kárt csinálnak.

Délután megint kinn voltunk a városban, hogy bélyegeket vegyünk. Épp e napon adtak ki új bélyeget, amely azonban csak rövid ideig lesz érvényes. Ugyanis itt most országos kiállítás van, s a kiállítás emlékére adták ki az új bélyeget, mely csakis a kiállítás idénye alatt lesz érvényes.

Parancsnokunk megígérte, hogy ha visszafelé megint ide jövünk, akkor ő vele fogunk elmenni megnézni a kiállítást.

Elmentünk még Rio-nak a mulató helyére, ahol szintén nagyon sok érdekes dolgot láttunk.

Van itt egy hatalmas sátor, gallyakból, gerendákból készítve, melyben őserdei indiánok mutogatják magukat. Mutatják harcmódjukat, játékaikat, házi szokásaikat, stb. Volt az indiánok közt egy öreg, aki megfogott egy élő bárányt, s megette nyersen, szőrőstül bőröstül. Itt is van körhinta, lövölde, meg egy teljesen körbe futó sikló, olyan, mint amilyent nálunk a cirkuszokban mutogatnak. Mikor innen is elmentünk, már beesteledett, s mi a hajóra tértünk.

A kirakodás kettőzött sietséggel folyik, mivel ma indulnunk kell. Innen Santosba kell mennünk, ahol 15-20 napot fogunk állni, mivel ott a hajójavítóba is fogunk menni, hogy a hosszú út által megviselt hajót jobb állapotba hozzák. Santosból ismét vissza fogunk térni Rio-ba, ahonnan aztán kávét viszünk vissza Europába, mégpedig Triesztbe, de előbb Algirt is fogjuk érinteni, ahol a géphez szükséges szenet fogjuk behajózni.

Du. 2 órára bevégződött a kirakodás, azonnal felszedtünk a horgonyainkat, s búcsút vettünk a fővárostól. Mégegyszer végig élveztük a szoros természet alkotta szépségeit, amit elhagyva lassan-lassan a part is eltűnt a szemünk elől.

Kiérve a nyílt tengerre, erős oldalszelet kaptunk, s megkezdődött megint a tánc, ami azonban este elmaradt, aminek megörültünk, mivel nyugodtan fogunk tudni aludni.

Este megint előtűnt a part, s több apró falvat láttunk. Találkoztunk egy gyönyörű személyszállító hajóval is, amely szintén Santosba igyekezett. Alaposan elhagyott minket, de nem is csoda, mert két csavaros hajó volt, s nem nagy megerőltetésbe került minket elhagyni. Mikor a nap leszállt, e hajó is már annyira elhagyott minket, hogy csak a kéménye és árboca emelkedett a horizont fölé.

Korán reggel mentünk el a San Sebastianoi világító torony mellett. A part egész délelőttön át látszott. A part itt alacsony, lapályos, a tenger sok helyütt mélyen benyomul a szárazföldbe. Nagy kiterjedésű mocsarak terülnek itt el, melyek egészségtelenné teszik a levegőt, s malária betegségeknek képezik tanyáját. Valamikor úgyszólván az egész brazil part ily mocsarakkal volt telve. De most mindinkább e mocsarakat lecsapolják, a partot szabályozzák, nagy szolgálatot téve ezzel az emberiségnek, mert e szabályozás által mind- és mindinkább háttérbe szorul a sárgaláz.

Délután 3 órakor beértünk a santosi öböl torkolatába. Ez öbölbe egy keskeny szoros visz. E szorosba pilótot vettünk fel, s teljes erővel haladunk előre. E keskeny szorosnak mindkét partja remek vidékekkel van díszítve. Itt több apró bárkát is láttunk, melyek mind zátonyra szaladtak, s nem lehet őket levontatni.

E szorosból kiérve beértünk a Santosi öbölbe, s megpillantottuk csakhamar Santos városát. A mi érkezésünkkel egyidejűleg indult innen az „Oceania” osztrák-amerikai személyszállító gőzös. Európába igyekezett, tömve volt utasokkal, a legkevertebb fajból. Köszöntöttük lobogóval és háromszoros kürtöléssel. Közel ment el mellettünk, úgyannyira, hogy tisztán érthettük az utasok ordítozását. Magyar szavakat is hallottunk s egész pontosan kivehettem azok értelmét. Valami termetes magyar asszonyság kiabált a gyerekeinek: „Kati ne keveredj oda a feketék közé, Pisti ne menj a tutaj szélére, mert beleesel a vízbe”, stb. ilynemű zengzetes felkiáltások.

Ki nem köthettünk addig amíg hajónkat át nem vizsgálja az orvos, és finánc, vajon nincs-e a hajón valami ragályos beteg, vagy pedig valami csempészett áru. E kellemes látogatás után kikötöttünk, de egyelőre csak egy másik hajó oldala mellé, mivel a mi helyünket egy másik hajó foglalta el, s nekünk meg kell várni annak indulását.

Este kimentünk a városba, s parancsnokunk útbaigazítása szerint egy szép kertbe mentünk, ahol minden héten háromszor zene van. Ez estén is volt, mégpedig legnagyobb csodálkozásunkra és örömünkre a János vitézt és Bánk Bánt húzták. Ennek kimondhatatlanul megörültünk. A mi zenénket, a szép magyar operetteket még itt is ismerik.

Este 10 óra felé vége lett a zenének, s mindinkább ritkult a szép kert közönsége. Az utolsókkal együtt mi is odahagytuk a parkot, a hajóra tértünk, s lefeküdtünk. Későn tudtam elaludni szaggatott a honvágy. Mindég az óriási távolságra gondoltam, mely elválaszt az édes hazától, a szép Magyarországtól.

Nem rakodtunk, mivel nem dolgoznak sehol az egész kikötőben. A városban követválasztás van. Egész nap durrognak is az ágyúk meg a rakéták. A városban nagy nyüzsgés-forgás van. Az utcák telve vannak hirdetésekkel, kiáltványokkal.

Itt különös szokás dívik. A jelölt képviselő felfogad négy ötszáz erős torkú embert, akik folyton őt követik, s teljes torkuk szakadtából éltetik őt. Képzelhetik, micsoda zaj lehet ott, ahol egy ilyen ordító banda végigvonul. Hát még csak akkor amikor két jelöltnek a bandája találkozik. Ilyenkor egymást igyekeznek túlkiabálni. Az utcán szinte veszélyes menni, félni kell az embernek, hogy agyontapossák.

Minket is egy népáradat magával sodort, s nekünk akarva, nem akarva menni kellett az ordító tömeggel. Néha mi is belevadítódtunk, s kiáltottuk valamelyik jelölt nevét. Úgy, ahogy megértettük. „Evivos Don senyor Pivebbos claricos”, kiáltottuk néha torkunk szakadtából.

Estefelé végre sikerült kijutnunk az ordító tömegből, s egy vadregényes kertbe mentünk, ahol össze-vissza taposott lábbal jól esett megpihenni, s szívni a kellemes üde levegőt, a fojtó porfelleg helyett. Miután kényelmesen kipihentük magunkat, a hajóra tértünk, s az ízletes estebéd elköltése után nyugalomra tértünk.

Még mindég nem rakódunk, mivel az a hajó, mely helyünket elfoglalja, még mindég nem indult el. Ideiglenesen egy angol hajó mellett állunk, de még ma parthoz fogunk állni, parancsnokunk szavai szerint.

Délután csakugyan elindult a helyünket elfoglaló hajó, s mi a parthoz manővereztünk. Azonnal elkezdték a kirakodást, ami itt gyorsan fog menni. Ugyanis hatalmas víznyomású daruk vannak itt melyek játszi könnyűséggel emelik ki a legnagyobb terhet is a hajóból.

A só kirakodásához azonnal hozzáfogtak, a kiemelt sót mindjárt vasúti kocsikba rakják, s azonnal viszik rendeltetési helyére, Sao Paoloba. A vegyes rakományt pedig az itteni hatalmas raktárakba helyezik el.

Santosnak kikötőjét annak felszerelését, raktárakat, vasutat, stb. egy részvénytársaság a „Companhia Docas de Santos”²⁸ képviselte. E társaság építette a kikötőt is, óriási költséggel. Parancsnokunk meséli, hogy ő 15 évvel ezelőtt volt itt utoljára. Akkor még kikötőnek híre-hamva sem volt. A tenger mély öblöket szántott a szárazföldbe, melyek szétterültek s mérges levegőjü mocsarakat alakítottak. Akkor még életveszélyes volt ide belépni. Dühöngött a sárgaláz. Naponta 200-250 ember hullott el. De most egészen más van. A mocsarak helyét sárguló szántóföldek, zöldellő erdőségek foglalják el. Az iszapos, homokos, megközelíthetetlen partot épített móló helyettesíti, amely mellé a legnagyobb hajó is kiköthet. Sárgaláz itt már nagyon ritkán dühöng, legfeljebb a forró nyári évszakban.

A partokat sűrű bambusz és banán erdőségek lepik el. A város mellett ömlik a tengerbe egy tiszta vizű, csergedező kis patak, mely kígyózó vonalával végigszeli a közeli hegyeket és síkságokat. E folyócskát sűrűn látogatják a kirándulók, kik élvezetet és gyönyört találnak a folyót övező dús növényzet árnyékában. A harmadik kapitány megígérte, hogy elvisz minket is egészen a patak eredetéig csónakkal.

A város déli oldalán egy hatalmas hegy emelkedik, mely valamiféle bucsujáró hely.

A hegytetőn egy kápolna van²⁹ . Parancsnokunk mondta, hogy látogassuk meg okvetlen a templomot, mivel ott sok érdekes dolgot fogunk látni. El is határoztuk, hogy holnap, mivel vasárnap lesz, el fogunk menni a kápolnába.

Este kimentünk a szárazra, s sétálgattunk a tengerparton, szíva az üde esti levegőt. A sétálást is megelégelve a hajóra tértünk, s a vacsora elköltése után lefeküdtünk.

Vasárnap lévén nem rakodnak. Délelőtt a hajón maradunk, s ujságot olvasunk. Ma jöttek meg ugyanis a múlt hónapi ujságok. Magyar ujság is jött. A „Budapesti Hirlap”. A legutolsó szám júl. 14.-i., tehát mi csak egy jó hónap múlva értesülünk a Magyarországon történt eseményekről.

Délután tikkasztó hőségben felbaktattunk a Kálváriára. Meredek hegyoldalon kellett felmennünk, s jól kiizzadtunk, amig felértünk a heycsúcsra. Innen remek kilátás nyílik minden felé. Látni a sok apró folyót, melyek összevissza szeldelik a Santost környező hegyeket és völgyeket, látni az egész várost egyenes utcáival, s végül látni a végtelen, nyílt tengert. Miután kipihentük egy kevéssé magunkat, bementünk a templomba.

Nem valami kellemes látvány tárult itt szemünk elé. A fal fele tele van aggatva mindenféle csontokkal, viaszból készült lábakkal, koporsókkal, meg nem tudom én mivel. Megkérdeztük a sekrestyést, hogy mit jelentenek a viaszból készült lábak, stb. Ő szent áhítattal elmagyarázta, hogy ezek mind emlékek Szűz Máriának. Mária ugyanis itt a templomban rendkívül sok csodát tett. Mindennemű betegségeket gyógyított, s a betegek a meggyógyított testrészüket viaszba öntették és a szűznek ajándékozták.

Meggyőződve arról, hogy itt Santosba vallás tekintetében még afrikai sötétség honol, kijöttünk a templomból, s lejöttünk a hegyről. Leérve onnan egy parkba mentünk, s egy szép jelenetnek voltunk tanúi. Láthattuk, hogy egy néger leányt hogyan kísér be három rendőr.

Az aranyos kis fekete lopott valamit egy üzletben, de rajtakapták, s azonnal jött három rendőr, akik be akarták kísérni. De e bekisérés nem ment ám olyan könnyen, a kisasszony védekezett, rugdalt jobbra-balra, szökni akart mindenáron. Dulakodás közben már minden ruhája leszakadt, de azért sem engedett semmit. A rendőrök végre kénytelenek voltak leteperni az alakot az utca közepére, kezét lábát összekötni, s kocsin bevinni.

Ezt a dulakodást óriási néptömeg nézte, s teljesen megakadályozta az utcai forgalmat. Mi is nagy nehezen tudtunk csak keresztül vergődni a tömegen, s összevissza taposott lábbal a hajóra mentünk, ahol megvacsoráztunk, s vacsora után elmentünk a népkertbe ahol zene volt. Az este csupa braziliai indulót és valzert játszottak. 10 óra felé azonban eső kerekedett, mely szétzavarta a hallgató közönséget. Mi is összeázva értünk el a hajóhoz, s lefeküdtünk.

Azzal az édes tudattal aludtam el, hogy 40-45 nap múlva már megérkezünk Triesztbe, s onnan már csak egy ugrásra van Fiume.

A kirakodás a legnagyobb sietséggel halad. A vegyes rakomány már kinn van, csupán még a sót kell kirakni, de ez nagyon kemény munka. 2800 tonna sót kirakni bizony nem gyerekjáték. A kirakott sóval már háromszáz vasúti kocsit töltöttek meg, s még csak alig látszik a rakományon, hogy hiányzik már, illetve ki van már rakva belőle.

Délután két gyönyörű hajó érkezett. Az egyik angol „Avon”, a másik német, s „Corcovado” a neve. Általában el van ismerve, hogy a német hajók kényelem és fényűzés dolgában első helyen állnak, a „Corcovado” is csak megerősíti e nézetet. Egy valódi úszó palota, egy valóságos tündérlak. Zeneszóval jött be, s alig hogy parthoz állt, mi felmentünk reá.

Hasonló fényűzéssel berendezett hajót még nem láttam. Minden csupa bársony, arany. A falakon gyönyörű festmények függnek. Még operaház is van rajta.

Az „Avon” angol hajó lévén már kevésbé fényűző. Az angol a célszerűt a hasznost keresi, nem törődvén a széppel. Eme tulajdonságát hajói is visszatükrözik.

Egész délután szolgálatban voltam, s nem mehettem sehová sem. Este szándékomban volna kimenni, de abban megakadályozott a zuhogó zápor, s kénytelen-kelletlen a hajón kellett maradnom.

Gyönyörű reggel volt. Az ég tiszta, s a nap langyos meleget árasztott. Ily szép időben elhatároztuk, hogy egy kisebb kirándulást teszünk, végighaladva a tenger partján. El is indultunk, s miután végighaladtunk az épített mólón, elértünk a természet alkotta, bokrokkal fedett parthoz, ahol már csak egy keskeny ösvény vezetett. E bozótokkal fedett part még nagyrészt mocsaras. Most építik meg itt is a mólót, s nemsokára már ide is állnak hajók.

Tovább folytattuk utunkat, s elértünk a kikötő vállalat telepére. Ez egy óriási térség, melyen lerakásra váró sínek, csövek, stb. vannak felhalmozva. E síknak déli részén van egy hegy, melynek azonban már a fele hiányzik. Ez a kőbánya. Innen veszik a kikötő építésére szolgáló kőanyagot. Itt állandóan robbantanak. Mi is végig néztünk egy ilyen robbantást, biztos távolságból. Szép látvány ez. A robbantás után nagy sziklatömbök szédítő gyorsasággal gurulnak alá a meredek hegyoldalon.

Innen megint tovább mentünk, s nemsokára egy sűrű erdőbe értünk, ahol gazdagon tenyészett a banán, ananász, citrom, narancs, stb. ilynemű kedvünkre való gyümölcs. Itt természetesen letelepedtünk, s miután elpusztítottunk a föld színéről egypár banánt, ananászt meg narancsot, megint a hajóra tértünk.

Egész nap esett az eső, s mi kénytelenek voltunk a hajón maradni. Hiába itt tél közepe van most, tehát a legnagyobb hideg. A havat itt még tán híréből sem ismerik, de ismerik annál inkább az esőt, mely mindég váratlanul jön.

Az időjárás a legkegyetlenebb.

E reggelen is az ég még tiszta volt, a nap ragyogón sütött. Egy rövid félóra, s az ég egy fekete felhőszőnyeggel van borítva, s a nap mosolygó sugarai eltűnnek. Az iménti szinte tikkasztó meleget hideg, nyirkos levegő váltja fel. Eme változatos, jellegénél fogva egészségtelen Brazilnak az éghajlata.

Estefelé végre megszűnt az eső, s mi jelen lehettünk a „Corcovado” elindulásánál. A gyönyörű német gőzös, a szép tündér palota nagyszerű manőver után, zeneszó mellett hagyta el a kikötőt.

A „Corcovado” elindulása után a népkertbe mentünk, ahol zenét hallgattunk. Ez alkalommal nem jött megint egy zuhogó zápor, mely széjjel riassza a hallgató közönséget. A zene után még sétálgattunk egy darabig a vadregényes tündérien kivilágított parkban, s mintegy félórai séta után a hajóra tértünk.

Reggel frissen fejt nyers tejet ittunk, ami kitűnően esett. Itt ugyanis nem úgy árulják a tejet, mint nálunk, hanem egészen másképp. Az asszony, vagy ember, aki eladja a tejet, maga előtt hajt 4-5 tehenet, s megy házról házra. Ha akad vevőre, csak megállítja a tehenet, s kifej belőlük annyit, amennyit megvesznek. Ilyen módon hoznak tejet minden reggel a kikötőbe is. Parancsnokunk megvétette 3-4 tehénnek a tejét, aztán ihattunk, amennyi csak kellett.

Olaszországban a birka tejét adják el úgy, mint itt. Ott birkákat hajtanak, s azokat fejik. Spanyolországban megint más szokás vívik, mint Torreviejában láttuk. Ott nincs tejcsarnok, de van helyette sok szép, tiszta, utcára nyíló istálló, a legszebb utcákban is, s ott árulják el a tejet.

Délután érkezett egy 4 árbocos angol vitorlás. Ausztráliából jött, s fagyasztott juh húst hozott, ami hordókba van rakva. „Dunsyre”-nek hívják. Elhatároztuk, hogy arra okvetlen föl fogunk menni, hogy mászkálassunk egy keveset az árboc és keresztárbocokon. Úgyis már majdnem elszoktunk a mászkálástól.

Este fürdeni szerettünk volna a tengerben, de parancsnokunk nem engedte, kijelentvén, hogy sok cápa tartózkodik e vidéken.

Délelőtt csakugyan felmentünk a vitorlásra, s jól kimászkáltuk magunkat. Felmentünk egész az árboc csúcsáig, végigmásztuk az összes keresztárbocokat, végigszaladtunk úgyszólván minden kötélen.

Hiába! Szép élet van egy vitorláson. A széltől duzzasztott vitorlákkal terhelt égbetörő árbocok, a számtalan kötél, a karcsú hajótest, kell, hogy megtetsszen minden igazi tengerésznek. Ha feltűnik a láthatáron egy ilyen vitorlás, hasonló egy fehér hattyúhoz, mely büszkén bukdácsol le és föl, s hajtva a szél erejétől szeli az óceán hullámait.

Vitorláson nincs gép, nincs piszkos, poros kőszén, de van helyette annál több kötélvég, amit emberi kéz húz, nem pedig gőzmotolla. Igaz, hogy nem valami kellemes mulatság télen, esőben, jégben a fagyos kötelet húzni, de ez teszi a tengerészt edzetté, ez nevel a tengerészből tengerészt. Ha már aztán a keze kérges, az idegzete vas, az izomzata acél, nem árt neki sem hideg, sem meleg, nem tudja, mit jelent félni, akkor elmondhatja magáról büszkén, hogy ő tengerész.

Nekem nagyon megtetszett a vitorlás élet. Elhatároztam, hogy a Nautica elvégzése után én is körül fogom hajózni a földet, mégpedig vitorlással.

Délután a hajón kellett maradnunk, szolgálatunk volt.

Egész délelőtt szárazon voltunk. Kóboroltunk erdőkben, mezőkön, végig csatangoltunk egy apró folyócska partján. Fogtunk gyönyörű lepkéket, melyek nálunk nem is találhatók. Rovar itt annyi van, s mind szép. Gyönyörű, pompás pillangók úgyszólván ellepik a mezőket. Fogtunk egy nagy bogarat, mely hasonló alakra nézve a nálunk található cincérhez, de annál nagyobb, s színe fehér. Parancsnokunk mondta, hogy e bogár kizárólag csak Brazilban található. A nevét is megmondta, de már elfelejtettem³⁰ .

Már előre örülünk a holnapi napnak. Parancsnokunk ugyanis megígérte, hogy holnap, vasárnap, egész napra terjedő kirándulást teszünk az őserdőbe az egész tiszti karral.

Csónakkal fogunk felmenni a Rio Daro³¹ torkolatáig, s azután gyalog fogunk behatolni az őserdőbe. Két vadászfegyvert fogunk vinni. El fogunk menni egészen egy kis indián faluig. Gyönyörű kirándulás lesz ez majd.

Este térzene volt, s mi is ott voltunk. Utána mindjárt lefeküdtünk, mivel holnap korán kell majd felkelnünk, hogy el ne késsünk az indulással. Előre örülve már a holnap látandó érdekes dolgoknak, elnyomott az álom.

Reggel 4 órakor már talpon voltunk, s segítettünk a csónakok elkészítésében. 2 hat evezős csónakot bocsájtottunk vízre. A kiránduló társaságban részt vett 6 tiszt, 4 géptiszt, mi, az egyik szakács, egy pincér és 12 matróz, akik eveztek. Az első csónakban voltak a tisztek és mi, a második pedig meg volt rakva élelemmel, s a kiránduláshoz szükséges tárgyakkal.

6 órára a csónakok útra készen álltak. Elhelyezkedtünk, s erőteljes evezőcsapásokkal csakhamar eltávolodtunk hajónktól. Mintegy félórai evezés után elértünk a Rio Daro torkolatához. A legnagyobb erőfeszítéssel kellett eveznünk, hogy a folyó árja le ne sodorjon. Miután beértünk a folyóba, mindég annak partján tartottunk, ahol gyöngébb a folyó sodra, s könnyebben tudunk haladni előre.

Remek növényzet borítja a folyó mindkét partját. Néhol a kétoldalt emelkedő pálmák, s egyéb terebélyes fák összehajolnak, s egy árnyas alagutat alkotnak. Néhol fejszével kellett eltávolítani ágakat, amik akadályozták az előrehaladást.

Már egy óra hosszat haladtunk fölfelé, amikor egyszercsak erős rázkódást éreztünk, s azonnal megálltunk. Befúródtunk az iszapba. A folyó ugyanis itt már nagyon sekély, s néhol a magával hozott iszappal zátonyokat épít. Mi is egy ilyenre jutottunk. A másik csónak, mely utánunk jött, még meg tudott állni, s így kikerülte a katasztrófát.

Most kellett aztán nekigyűrkőzni, s levontatni a csónakot. Az élelemmel megrakott csónakot a mienkhez kötöttük, s 6 matróz evezett benne visszafelé. A zátonyra ment csónakban pedig mi eveztünk, s a másik 6 matróz belépett a térdig érő vízbe, tolta a csónakot lefelé. A folyó árja is vitte lefelé a csónakot, s mintegy félórai izzasztó munka után végre levontattuk sértetlenül a felszaladt csónakot.

Folytathattuk utunkat, de most már nagyobb elővigyázatossággal haladtunk. Én a csónak orrán álltam, s mindég néztem a mélységet. Így haladtunk mintegy óra hosszat, amikor a folyó elkezdett szűkülni, folyása gyorsulni, s mi csak a legnagyobb elővigyázattal haladhattunk előre.

Még egy félóra, s elértünk a folyó torkolatához. Ott kikötöttük a csónakokat, két matrózt hátra hagytunk azok őrzésére, s mi magunkkal víve a 2 vadászfegyvert, fejszéket,késeket, szolgálati revolverünk, elindultunk. Előbb még jót ittunk a kristálytiszta bugyogó forrásvízből, s azután benyomultunk a rengetegbe.

Az őserdő e helyt nem igen sűrű, s szabadon haladhattunk előre. A talajt évezreden át felhalmozódott gallyak, levelek borítják. Lábunk alatt recsegett az elszórt gally, s e recsegést az egész erdő visszhangozta.

Alig haladtunk egy félórát, amikor az erdő kezdett sűrűsödni. A fák lombkoronái egymásba ölelkeztek, s a nap sugara nem talált egy rést sem, melyen keresztül bújhatott volna. Árnyék volt itt mindenütt. Néhol már kezünkkel kellett hárítani a kúszó indákat, melyek fátyolszerűen voltak kifeszítve, s minket akadályoztak előrehaladásunkban.

Némelykor elhatott hozzánk valamely vadak bőgése, ilyenkor megálltunk, s kémleltük, hogy mely irányból jön a hang. Gyönyörű tollú madarak repültek el mellettünk, láttuk egész közelről mókusok és majmok bohókás játékát. A II. kapitány egy remek, színes tollú madarat lőtt le.

Nemsokára egy indián faluhoz értünk. Ez a falu 20-30 sátorból állott, s mintegy 400 indián lakott itt. Minket nagyon barátságosan fogadtak. A főnök, aki úgy nézett ki, mint valami kakas, annyira fel volt díszítve tollakkal, minket bevitt a kunyhójába, s bemutatott családjának. Azonnal megkínált bennünket gyümölccsel, megkínált dohánnyal, s nem tudom, micsoda szokás van itt, de egy pipából kellett szívni mindnyájunknak. Parancsnokunk mondta, hogy ez itt így szokás. Így kötik itt meg a barátságot.

Miután már jóllaktunk gyümölccsel, parancsnokunk kiadta a rendeletet, hogy visszafelé induljunk a csónakokhoz, ahol meg fogunk vacsorálni. Meghitta a tisztikar az indián főnököt is, aki örömmel fogadta a meghívást. Visszaérve a csónakhoz, már készen volt a vacsora. A szakács kitüntette magát. A vacsora ízlett mindenkinek. Néhány üveg pezsgő is előkerült, mi különösen az indián főnöknek megtetszett.

Azután barátságos búcsút vettünk az indián főnöktől, s visszafelé eveztünk. Minden baj nélkül értünk ki a tengerre, s a felbokrétázott két csónak nemsokára a „Szeged” oldalához vonult. Öreg este volt már, s mi, kik elfáradtunk az egész napi evezésben és gyaloglásban, nyomban nyugalomra tértünk. De elaludni nem tudtunk, vagy legalábbis én nem aludtam, mivel a tiszteknek még nem volt elég, tovább folytatták a mulatozást, a parancsnokkal együtt. Énekeltek, kiabáltak, durrogtak a pezsgős üvegek.

Végre úgy éjjel 2 óra felé csönd lett a hajón, mindenki lefeküdt, csupán az őrség lábainak kopogása hangzott a födélzeten. Akkor aztán már én is elaludtam.

Reggel egy különös incidens történt. Egy néger alak éjjel felszökött a hajónkra, sikerült neki kijátszani az őrséget. Nem vették észre, de csak feljövetben nem. Ezen alak a matrózok lakásába lopódzott, s azoktól akart lopni. Össze is pakolt már egy csomó holmit, ruhaneműt, meg nem tudom még micsodát, s a lopott dolgokat egy zsákba kötötte. De rosszul járt.

Ahogy le akart jönni a hajóról, az őrség meglátta, s rákiáltott. A kiáltásra az alak futni kezdett, de az egyik matróz utána iramodott, s elfogta. Az alak védekezett, s le kellett kötni. A lopott dolgok így szerencsésen visszakerültek, s a tolvaj, mielőtt még átadták a rendőrségnek, megkóstolta, hogy milyen egy matróz pofon. Mire a rendőr elvitte, szegényre alig lehetett ráismerni. A képe egy valóságos görögdinnye volt, annyira fel volt dagadva.

Du. egy-két III. osztályú utas jött a hajónkra. Az osztr.-magy. consul küldi őket haza. Legnagyobbrészt lengyelek. Nagyon szánalmas, nyomorúságos alakok. Ezeknek is jobb lett volna otthon maradni, s nem kivándorolni. Most, hogy nincs egy fillérük sem, az állam koltségén lesznek haza szállítva.

Ma van a király nevenapja³² . Lobogó díszben vagyunk. E nap mindama hajók, melyek osztrák-magyar lobogót viselnek, kötelesek lobogó díszt ölteni, legyenek akár tengeren, akár kikötőben, egyszóval a földnek bármely részén. Ma díszebéd van, aminek legjobban mi örülünk.

Délután két gyönyörű 2 kéményes hajó érkezett. Az egyik olasz, „Tomaso di Savoia”³³ -nak hívják. Ezzel már találkoztunk Genovában is. A másik francia. „Atlantique” a neve. A Messeyori Marittimi³⁴ társaságé. Ezzel is már találkoztunk Pernambucoban. Mindkettő telve van utassal. Az „Atlantique” innen Buenos Aires-be megy, a „Tomaso di Savoia” pedig visszamegy Európába.

Este zenét voltunk hallgatni. Hangverseny volt a népkertben. Nagyon szépen játszottak. A programban az volt, hogy minden nemzet zenéjéből játszanak egy darabot. Először eljátszották a Braziliai Hymnuszt, azután egy angol, majd egy német, francia, spanyol, portugál, holland, dán, stb. s legutoljára egy magyar nótát is. A „varázskeringőt”³⁵ . A Májusban nyílnak a rózsák című walzert, amire olyan kitűnően lehet bosztonozni³⁶ .

A sót már legnagyobbrészt kirakták. Egy pár tonna van még csak, amit délután okvetlen kiraknak.

Eddig már 105 000 zsák kávét raktak be. Itt még beraknak vagy 15 ezret és Rio-ban még 50 ezret. Egy zsákba 60 kiló van. Tehát összesen van (17000x60 = 10.200.000). Tíz millió kétszázezer kiló kávé. Nálunk egy kiló kávé legalább belekerül 3 koronába. Akkor a mi egész rakományunk több, mint harmincmillió koronát ér. Ez pedig jó kis summa. Ezt az óriási vagyont tartja kezében a parancsnokunk. Beláthatják, hogy ez nem kis felelősség³⁷ .

Délután úgy a tiszteket, mint a legénységet, egyszóval az egész személyzetet beoltották, mivel Rio-ból nyugtalanító hírek érkeztek. Ott sárgaság dühöng. Most már elmondhatom magamról, hogy a föld túlsó oldalán is beoltottak.

Este, ahogy sétáltunk a népkertben, odajött hozzánk egy alak, s beszédbe ereszkedett. Elmondta, hogy ő orosz szociáldemokrata, elmesélte az egész élete történetét, micsoda kalandos módon menekült meg a szibériai számüzetésből.³⁸ Ezt azonban már nem akarom részletesen leírni, majd egyszer élőszóval fogom elmesélni.

Megint lobogó díszben vagyunk. István király van. Ezen a napon csak a magyar hajók vannak kötelezve lobogó díszt ölteni. Az ilyen ünnepeknek csak a matrózok örülnek a legjobban. Nem kell nekik dolgozni, gyakorlatozni.

Délben érkezett egy szép német hajó, „Loirienter”³⁹ a neve. New York-ból jött, s innen Buenos Airesbe, onnan pedig Valparaiso-ba fog menni.

Délután a hadnaggyal elindultunk egy evező clubba, melynek ő is a tagja, s ott kaptunk egy 4 evezős lélekvesztőt, s egész délután ezzel kószáltunk. Ilyen lélekvesztőn roppant gyorsan lehet evezni. A karcsú kis jószág csak úgy hasítja a vizet. Csupa luxusból végig eveztünk az egész santosi szoroson, ki egész a nyilt tengerig. Ez pedig jó kis fáradság.

De el is fáradtunk, mire hazaértünk. Alig tudtunk mozogni az éhségtől és a fáradtságtól.

Kitűnően ízlett a vacsora, amit alig néhány perc alatt eltemettünk. Ezután még egy kicsit énekeltünk, egypár jó magyar nótát, s azután nyugalomra tértünk, ami kitűnően esett mindnyájunknak. Elcsigázva az egész délutáni evezéstől csakhamar elnyomott az álom.

Reggel egy hajóhosszal előreálltunk, hogy közelebb legyünk egy másik kávésraktárhoz, mivel az előbbit már kiürítettük. Manőver közben majdnem szerencsétlenség történt. Ugyanis a gép nem működhetett, mivel a kazánok nem voltak befűtve, ilyenkor a fedélzeti segédgépekkel kell odahúzni magunkat. Egy hosszú, 15cm átmérőjű erős kötéllel akartuk magunkat új helyünkre húzni. A gőzmotolla azonban nagyon hirtelen rántotta meg a kötelet, úgyhogy az elszakadt, s iszonyatos erővel ugrott vissza. Alig egy arasznyira csapott le egy matróztól. Ha a kötél megcsapja, hát minden bizonnyal agyonüti a matrózt. De szerencsére nem történt semmi. Uj kötelet kötöttünk ki, s azzal aztán minden baj nélkül, szerencsésen új helyünkre értünk.

Dél után esett az eső, azaz nem is esett, hanem szakadt, mintha öntötték volna. Ebben a zuhogó esőben érkezett egy szép 2 kéményes Angol hajó. „Tyria”-nak hívják. Ez a kikötő közepén horgonyt vetett, s megvárta az eső végét, csak azután kötött ki.

Az eső csakugyan elállt, s gyönyörű szivárvány vont arany hidat a tiszta égbolton. A nap már megint a legmosolygóbban süt, s a sár csakhamar felszárad. Előbb egy-két perccel eső, s most már megint tikkasztó hőség. Hiába! A bolond Amerikában vagyunk.

Úgy volt, hogy ma indulunk. Már föl volt is húzva az induló lobogó! De nem indulhattunk. Délután ugyanis megint hatalmas eső kerekedett, ami akadályozta a rakodást. A kávénak nem szabad megázni, mert megdohosodik, tehát abba kellett hagyni a rakodást, s az indulást későbbre halasztani, mert holnap vasárnap, s a munkások nem dolgoznak, tehát holnap sem indulhatunk. Már 16 napja, hogy itt vagyunk, s most még 2 napig itt kell maradni. Ez nem valami nagyon tetszik. Már szinte meguntam Santost. Ismerem már minden zegét-zugát. A várost épp úgy, mint a környékét.

Este felé elállt az eső, s mi elmentünk egy kicsit csavarogni a városba. Elmentünk a külvárosba, ahol csupa roppant viskó van. Láttuk micsoda nyomorúságos élet uralkodik itten. Piszok van itt mindenütt. A gyerekek úgyszólván meztelenül járnak. Az utcák telve vannak piszkos lebujokkal, ahol úgy férfiak, mint nők tökrészegre isszák le magukat.

Verekedések itt napirenden vannak. A fiú látja, hogy milyen részeg az apja, látja, hogy verekednek, hogy ütik agyba-főbe egymást. Ez aztán szomorú nevelés.

Mi is hamar megelégeltük a piszok, nyomor, bűnnek eme szomorú tanyáját, s a hajóra tértünk.

A kikötő csöndes, vasárnap van. Nem zakatolnak az áruval megrakott vonatok, nem fütyülnek a mozdonyok, nem hallatszik a hatalmas víznyomású daruk fáradt nyögése. Itt nagyon vallásos nép lakik, amely tömegestül lódul a templomba, ahol áhítattal ad hálát az Istennek a részesült jókért.

Délután két szép olasz személyszállító érkezett „Umbria” és „Arzentina”. Az „Arzentina” épp csak egy-két órát maradt itt, hogy leadhassa a postát és utasokat. Mi itt voltunk az „Arzentina” indulásánál. Egy III. osztályú olasz utas lekésett a hajóról. Szegény elkezdett sírni, hogy mi lesz most vele. A holmija már a hajón van, s ő nem mehet már reá. De aztán mégis fölkerült a hajóra. Egy csónakba ült, s a hajót elérte a szorosban, mert ott a hajó nagyon lassan megy.

Este elmentünk a „magyar asszonyhoz”. Lakik itt ugyanis egy magyar asszony, egy kávéháza van. Gondoltuk, hogy elmegyünk ebbe a kávéházba, s itt majd bizonyára protekciós áron fogunk inni egy pohár sört. De tévedtünk. A „magyar asszony” egy szemtelen figura, aki azelőtt szinésznő volt. Elmesélte az egész élete történetét, ami roppant kalandos. 4 éve van már itt, s már összeszedett 32 ezer forintot⁴⁰ . Nekünk egy pohár sört (kis pohár) 400 reisbe (64 fill) számított. Ő is ivott velünk, s azután még azt is megfizettette amit ő ivott.

Fenn van az indulási lobogó. Végre du elmegyünk innen, s utunkat Rio-nak vesszük, ami a legutolsó amerikai kikötőnk lesz. Rio után 30 napig fogunk egyfolytában menni, egész Triesztig.

Egész nap szép idő volt. A rakodás a lehető legnagyobb sietséggel folyik.

Du. 5 órára berakodták a legutolsó kávészsákot is, s mi útra készen álltunk. Hamar el is manővereztünk a parttól, s csakhamar a santosi szorosban voltunk. A keskeny szorosban nagyon lassan haladhattunk. A szoros végén leraktuk pilótunkat, s nehány perc múlva megint megpillantottuk a nyílt tengert.

Minket „Neptun” a vizek istene nem valami nagyon kedvelhet, mivel szép időben nem részesít minket. Alighogy kiértünk a tengerre, már megint kezdődött a tánc. A szél kegyetlenül fújt, mégpedig elölről, a tenger pedig hullámzott. Ha ez igy tart, úgy késéssel fogunk megérkezni Rio-ba.

Éjfélig én voltam őrségen, ami nem valami kellemes mulatság ily csúf, viharos időben.

Éjfél felé tűnt fel a Frio fok piros fénylő világító tornya, amelynek eltűntével az őrségem is véget ért, s minden habozás nélkül természetesen azonnal lefeküdtem.

A csúf idő még mindég tart, a tenger még egyre háborog. Óránként csak 6 mérfölddel haladunk. Jaj de dühös vagyok én ilyenkor, amikor ellenszél fúj, s mi oly lassan tudunk csak előre haladni. Délután 2 órára kellett volna már Rioba érkeznünk. Már du. 2 óra van, s mi még mindég nem vagyunk ott. Alighanem csak este érkezünk.

A nap már lassan a láthatár alá ereszkedik, s mi láthatjuk Rabaza sziget⁴¹ világító tornyát, mely a Rió-i szoros bejárata előtt van. Este 7 óra felé tehát 5 órányi késéssel végre a szoros bejárata elé értünk. Épp akkor jött kifele a szorosból egy szép német hajó, melyet „Arazon”-nak hívtak. Este volt, de a hold mégis terjesztett némi világosságot, amely elég volt nekünk arra, hogy lassan, a legnagyobb elővigyázattal behatolhassunk a szorosba.

Nemsokára megláttuk a kivilágított várost, a számtalan sok fénypontot. A kiállítási pavilonokat is láttuk innen, tündéri fénnyel kivilágítva. Bár már ily késő volt, mégis előbb feljött hajónkra az orvos meg a finánc, s e kellemes látogatások után dobhattuk le a horgonyainkat, ez utunknak utolsó kikötőjében, Rio-ban.

Gyönyörű napra virradtunk. A tiszta égbolton egy felhő sem mutatkozott. Most láttuk csak meg, hogy micsoda óriási távolság választ el bennünket a várostól. A mi parancsnokunk e tekintetben nagyon elővigyázatos, úgyszólván már gyáva. Mindig ily távol vetünk horgonyt a várostól. Mikor először itt voltunk, akkor is nagyon távol álltunk a parttól, s most még távolabb. Parancsnokunk úgy fél, hogy zátonyra megyünk, ha közelebb állunk.

Mint írtam, már Santosban beoltottak bennünket. Most minden munkást, mely hajónkra jön, megvizsgál az orvos. A városban iszonyatos sárgaláz dühöng. A munkások mesélik, hogy 5 nap alatt már 8000 ember pusztult el. A sárgalázt a benszülöttek hurcolták be a városba a belső pusztaságokról.

Itt van a „Báró Fehérváry” Adria gőzös. Estére föl fogunk rá menni.

Innen kávét és nyers bőrt viszünk Europába.

Este fönn voltunk a „Báró Fehérváry”-n, ahol kitűnően mulattunk. A III. és IV. kapitány magyar. Ismerem őket. A III. Kubányi, a IV. Reiter. Éjjel 1 óráig maradtunk a hajón, azután vissza eveztünk a „Szeged”-re.

A parancsnoknak ma is consulátushoz kellett menni. Mi eveztünk ki ő vele. A lelkünkre kötötte, hogy a parton maradjunk mindég, ne együnk semmit, különösen gyümölcsöt. Meg is fogadtuk a tanácsát, mivel beláttuk, hogy nem jó a sárgalázzal tréfálni. A parton sétáltunk mindaddig, amíg ő vissza nem jött, azután pedig búcsút vettünk Amerika földjétől, s vissza eveztünk a hajónkra.

Du. befejezték a rakodást, s indulásra készen álltunk. Fel is szedtük a horgonyainkat, s kifelé indultunk a szoroson. A keskeny szoroson elég gyorsan haladtunk, s majdnem hogy partnak nem mentünk. A kormánynál levő matróz nemigen ügyelt, s a hajó nem ment egyenesen. A parancsnok, aki éppen a hajózási fülkében volt, észrevette, hogy milyen görbe pályát írunk le. Mint egy őrült úgy szaladt fel a hídra, ellökte a matrózt, s ő maga állt a kormánynál mindaddig, mig kijutottunk a szorosból.

Lassanként elveszett szemünk elől Amerika földje, s mi 30 napos utazás előtt állottunk, a végtelen tenger kényére bízva.

Reggel haladtunk el a Frio fok mellett. Ezt elhagyva eltűnt a part, s mi csak eget és vizet láttunk.

Erős szél fúj hátulról, a tenger hullámzik. Igaz, hogy táncoltunk egy keveset, bár nem annyira, mivel nagyon meg van hajónk rakva, de e táncolást szívesen tűrjük el, mivel a szél hátulról fúj, a hullámok hátulról jönnek, s annál gyorsabban haladunk.

Egy hónapig haladunk most egyfolytában. Ez bizony hosszú idő. De megrövidíti az a tudat, hogy minden percben közelebb és közelebb vagyunk az otthonhoz. De jó lenne már áthaladni Gibraltáron. De nem baj, majd megjön az az idő is, csak türelem. Ha minden rendben fog menni, ha nem lesz rossz időnk, úgy szeptember 25-30 felé megérkezünk Triesztbe.

Estefelé a tenger némileg elcsöndesedett az ugrálás megszűnt.

Találkoztunk egy angol hajóval, mely Rio-ba ment. Ezen nem szeretnék lenni. Örülök, hogy már egyszer hazafelé megyünk. Már alig várom, hogy elmúljon ez a 30 nap.

A tenger csöndes, a nap égetően süt. A födélzeten alig lehet megmaradni, oly iszonyatos hőség van. A hajókorlát és minden vasalkatrész, amit szabadon ér a nap melege, oly forró, hogy nem lehet megfogni, mer megégeti az ember ujját. Pedig itt most tél van, de nem kérek az ilyen télből.

Én elmondhatom, hogy az 1908-iki évben a nyarat átugrottam. Fiuméből június 19-én, tehát még tavasszal indultam, s csak ősszel fogunk visszaérkezni. Idelenn pedig tél van, tehát én ez évben nyarat nem élveztem. De ez a tél, ami itt van, azt hiszem felér háromszor is a mi nyarunkkal.

Olyan szeszélyes éghajlatot, mint ami itt van, még nem láttam sehol. Nincs kizárva, hogy egy pár óra múlva már megint hűvös lesz.

Este feltűnt az Abrolhos zátonyoknak vörös és fehér fényű világítótornya. 30 tengeri mérföld átmérőjű körben látszik a világítótorony fénye. E zátonyok roppant veszélyesek a hajózásra nézve. Nagy területen vannak elterjedve. Itt ahol mi haladunk, itt is nagyon sekély a víz. Alig 15-20 méter.

Este 8 órakor haladtunk át a 38°hossz és 18°szélességi körön. Haj, csak már jönne az egyenlítő.

Nyílt tengeren vagyunk. A szél iránya megváltozott. Azelőtt hátulról fújt, s most oldalról, aminek mi nem valami örülünk. Nagyon hullámzunk.

Délben a III. tiszttel megfigyeléseket tettünk, Napmagasságot mértünk, s kiszámítottuk a hajó pontot.

Délben mentünk el a Royal Charlotte zátonyok mellett. E szigeteket 1805.-ben fedezte fel egy angol hajó, mely majdnem áldozatul esett a fölfedezésnek. E zátonyok nem látszanak ki a tengerből, 2-3 méter magas víz fedi őket. Szép időben alig lehet őket észre venni, csupán a víz e helyt egy kicsit világosabb. Hullámos, de tiszta időben látni, mert akkor a hullámok megtörnek a szirteken, s fehér sáv jelöli e sziklák helyét.

Délután találkoztunk egy német hajóval, mely vitorlákkal is föl volt szerelve.

Este felé langyos eső kerekedett, mely lehűtötte a tikkasztó meleget. Kezdődni fog most megint az állandó esőzés. Bejutunk az esőövbe. Körülbelül most vagyunk egy vonalban Bahiával.

Látunk néha mellettünk elröpülni egy-egy kóbor sirályt, mely elég bátor arra, hogy ily messze elröpüljön a száraztól, ily messze eltávozzon fészkéből. Mert bizony most már jó távol vagyunk Brazilia partjaitól.

Nyílt tenger. A hullámzás egyre tart. A szél oldalról jön, s a hajónkat belekapaszkodva annak oldalába némileg megdönti. Az utasok nagyon rosszul vannak. Rókáznak jobbra-balra. Nagyon szánalmas képet nyújtanak. Én rájuk sem szeretek nézni, mert ha látom, hogy micsoda állapotban vannak, az én gyomrom is kereng.

A matrózok mától fogva a hajó tisztításához fogtak. A „Szeged”-nek mire Fiuméba érkezünk, ragyogni kell a tisztaságtól. Legelőször a hidat hozzák rendbe. Levakarják a régi festéket, s leföstik újra.

A [lelegzapfok], szócső, iránytű, egyszóval minden, ami rézből van, csak úgy fénylik és ragyog, mintha aranyból volna.

Délután számításokat végeztünk. Megcompensáltuk az iránytűt, s meghatároztuk a deviaziót és variaziót, a földdelejességi és hajódelejességi eltérést. Ez nagyon hosszú és nagyon complikált számítás.

Este fölcsapott egy hullám a födélzetre, s elvitt egy 200 méter hosszú kötelet, ami pedig jó kis súly. A logg, azaz a sebességmérő is elromlott. Egy hullám vetődött neki, s összecsavarta az egész szerkezetet. Egész új loggot kellett kitenni.

Ma megint egy új hónapba léptünk. Elgondolom, hogy otthon most már micsoda sürgés forgás van. Ilyenkor már kezdődik a beiratás. Pécsett e napon kezdődik a kis piacon a börze, a könyvvásár. Néhány évvel ezelőtt még én is ott voltam, s most már milyen távol vagyok onnan.

Utazásomnak már ez a negyedik hónapja. Júniusban indultam, s most már szeptember van.

Brazilban most kezd el kitavaszodni, nálunk pedig közel van már a lombhullató ősz. A szép mecsek is elveszti már zöld pompáját. De jó lenne most, ahelyett, hogy itt a végtelen óceán közepén táncolnánk, egy szép kirándulást tenni a gyöngyvirágos Mecsek aljára. No de nembaj. Lesz még szóló lágy kenyérrel. Majd eljutunk Fiuméba, onnan pedig már csak egy ugrás Pécs. Csak türelem.

Most vagyunk egy irányban Pernambucoval. 16 napnyira vagyunk Gibraltártól. Ha nem jön közbe semmi akadály, akkor 24 nap mulva Triesztbe kötünk ki. De 24 nap hosszú idő. Azt még le kell szurkolni. Még kell egy párszor őrséget állni. De majd elmúlik valahogy ez is. Aztán meg már közel van a karácsony is. Hanem Aztán! Akkor lesz tánc, kitűnő bosztoni. Mi?

Nemsokára az egyenlítő alá érünk. Innen 15 napra vagyunk Gibraltártól, onnan pedig Algir 1 napra van, tehát mi 16 nap mulva Algirben leszünk.

Ez út alatt 3 világrésznek a kikötőjébe megyünk. 2 világrészben már voltunk, Europa és Amerikában, most megyünk a harmadikba, Afrikába. Ez út alatt már voltunk Ausztriában, Olasz és Spanyolországban, Braziliában, most megyünk francia területre, s aztán megint Ausztriába, s végül Magyarországba. Minden valószínűség szerint szeptember 25.-én Triesztben leszünk. Addigra már ősz lesz.

A tenger még mindég hullámzik. A szél és a hullámok oldalról jönnek. Fel-felcsap néha egy sós víztömeg a fedélzetre, s azt végigmossa.

Délben egy cápa követte hajónkat, mégpedig közvetlen közel. Fogainak rémes csattogása tisztán hallatszott el hozzánk. Kár, hogy most már nincs kitéve a cápa horgony. Ez biztos fölakadt volna a horogra.

Du. 6 óra felé mentünk el Fernando Noronha szigete mellett. E szigetcsoport 2 nagyobb, több apró szigetből áll. A legnagyobb szigeten magasodik ki a „Pyramide” nevű hegycsúcs, melynek oly tökéletes piramis alakja van, mintha csak faragták volna. E szigetcsoport legnagyobbrészt lakatlan. A legkijjebb fekvő szigetecskén egy erőd van emelve, ahol néhány braziliai, legnagyobbrészt bennszülött katona tengeti nyomorúságos életét. E szigetek egyikén sincs világító torony épitve, ami elég rossz.⁴²

E szigetcsoporttól nyugatra van The Rogue szigetecske⁴³ , mely legnagyobbrészt korall alkotás. E sziget a hajósoknak a réme. Itt van egy hatalmas világító torony emelve, melynek fénye 15 tengeri mérföldre is ellátszik.

Alig hogy elhagytuk Fernando Noronhát, hatalmas eső kerekedett. Ez engem, aki éppen őrségen voltam a hídon, nagyon kellemetlenül érintett. Esőköpenyt kellett felhúzni, s csakis így lehetett megmaradni a hídon. Az ilyen óriási esőzések azonban alig tartanak néhány percet. Alig esett egy félórát, már megint kiderült az ég, s ezernyi kis csillag ragyogtatta pislogó fényét.

Végre elérkezett az este 8 óra, s az őrségemnek is vége lett. Azzal az édes tudattal feküdtem le, hogy mire fölébredek, már egy pár mérfölddel megint közelebb leszek Fiuméhez.

Közeledünk az egyenlítőhöz. Reggel mentünk át a 3°szélességi körön. E szerint holnap reggel 6 órakor már az északi féltekén leszünk. Nemsokára bejutunk a szélcsend övbe, aminek már előre is örülök. Megszűnik legalább a hullámzás, s ezzel egyidejűleg a táncolás.

Du. megint kitették a cápa horgot. Most majd talán nagyobb szerencsénk lesz, mint azelőtt. Tán most majd fönn akad valami csúf bestia.

Este nagy riadalom támadt a hajón. A gép egyszer csak fölmondta a szolgálatot, s megállt. Talpra állították az egész legénységet. A gépészek azonnal lementek a gépbe s keresték a baj okát. Meg is találták. Komolyabb baj nem történt, csupán egy csavar lazult meg, s azt kellett megszorítani, ami alig tartott egy félórát, azután már megint vígan zakatolt a masina. Én azért nagyon dühös voltam, mivel megint veszítettünk egy félórát. Egy félóra alatt pedig mehettünk volna 5 tengeri mérföldet.

Este gyönyörűen sütött a hold, s ezüstös fényével gyönyörűen elárasztotta az egész tengerszint.

Holnap ilyenkor már az északi féltekén vágtatunk.

Reggel 6-kor mentünk át az egyenlítőn. Gyönyörű reggel volt ez. A nap a legmosolygóbb képével kelt fel, s bearanyozta a keleti láthatárt. Fönt az égen hosszan elterülő bárányfelhők úsztak, melyek megvilágítva a naptól a legpazarabb színeket öltötték. A levegő üde, tiszta volt, s enyhe, játszi szellő fújdogált. Valódi élvezet volt őrséget állni.

11 óra felé feltűnt San Paolo szigete. Jól esett már látni szárazföldet, igaz, hogy csak nagyon kis darabot. E sziget nem nagyobb, mint a pécsi lóverseny-tér⁴⁴ . Korallok alkotása.

Este találkoztunk egy hajóval. Hogy milyen nemzetiségű volt, azt nem tudom, mivel már sötét volt. Csupán a jelző lámpáit láttuk. Az első és második árbocon fehér fényű lámpa, a hajó jobb oldalán zöld, a bal oldalán vörös fényű lámpa. Minden hajónak este ki kell tenni ezeket a jelzéseket, hogy elkerüljék az összeütközést.

Most minthogy már az északi félgömbön vagyunk, megint látjuk a mi csillagainkat. A szépen ragyogó göncölszekeret, a fiastyúkot, a kis és nagy medvét, stb. A déli féltekén látható legnagyobb csillagot, a „kereszt”et⁴⁵ már nem látjuk.

Remek tiszta idő van. A nap égetően süt. Ez óriási melegben igazán nagyszerűen esik a reggeli zuhany.

Előttünk van egy angol hajó. Velünk egy irányba megy. Most még 10 tengeri mérföldre vagyunk tőle, de délre minden bizonnyal hátunk mögött lesz már. Szemmel láthatólag hagyjuk el, mindinkább jobban és jobban. Csakugyan délben melléje értünk, s nem sokkal utóbb már jóval mögöttünk volt.

A matrózok javában izzadnak a hajó rendbe hozásán. A híd már készen van. Csak úgy ragyog a tisztaságtól. Most a hajó elejét föstik, mossák, súrolják, stb. Mire Triesztbe érünk, valóságos tündér palota lesz hajónkból.

Ma 2 fűtőt hoztak fel a gépházból. Elájultak a rekkenő hőségtől. Mi minden nap 2 órát kormánynál állunk. Én mindég du. 2-4 ig. Képzelhetik, hogy mennyire le vagyok sülve. Szabadon ér a nap. Ponyva nincs kifeszítve mivel a híd, mint mondtam, újra van festve, s még nem száradt meg a festék.

Este üdítő zápor szakadt, ami enyhítette az óriási meleget. Legalább hűvös lesz az éjjel, s nyugodtan lehet aludni. Este későn lomha szellő kerekedett, ami szintén nagyon jól esett.

Vasárnap van, a nyugalom napja. Pihen mindenki. Csupán az őrségen levő tiszt sétál unalmasan a hídon, s a matróz izzad a kormánykerék mellett. Na meg a gépészek és fűtők nyüzsögnek a hajó gyomrában.

2 napra vagyunk a Verde foki szigetektől. Üdítő eső zuhog alá az égboltról. Tengeren nagyon érdekes tünemény az eső. A hajóról egy óriási területet lehet belátni. Tisztán látjuk az eső oszlopokat, amint tova vonulnak. Egyik helyen esik, másutt nem. Némelykor mögöttünk halad az eső, s versenyt futunk vele. Ha az eső elér, úgy egy kicsit megázunk. Ha nem ér el, úgy meg izzadunk.

Este felé feltűnt a láthatáron egy hatalmas hajó. Azaz először csak egy füst oszlop, azután 2 árboc, majd 2 kémény, s nemsokára egy gyönyörű angol személyszállító ment el mellettünk.

Londonból jött, s Buenos Aires-be igyekezett.

Este szép holdvilág volt, s beláthattuk az egész horizontot.

Már szinte érezzük, hogy közelebb vagyunk a hazához. Épp ma van a 10-ik napja, hogy tengeren vagyunk. Még 18 nap van hátra egész Triesztig.

Még csak egy napra vagyunk a Verde foki szigetektől. Holnap délben már meglátjuk őket. A szél elölről fúj, de nagyon gyöngén, s így hál’ Istennek, nem nagyon akadályoz minket. Roppant meleg van. Az ember kénytelen mindég árnyékba húzódni, bár ott sincs igen védve a nap égető sugaraitól. Most is, hogy e sorokat írom az íróasztalnál, majd megsülök.

Sokszor elröpül hajónk mellett egy-egy repülő hal csorda. Olyan kedves állatkák ezek. Ha a nap reájuk süt, úgy pikkelyük ezer féle szinben pompázik. Húsuk kitűnő. Nagyon sokszor van asztalunkon kirántott repülő hal, vagy mint itt hívják olaszul „rosto di rondinella”.

A fogása e halaknak nagyon egyszerű, s kevés fáradsággal jár. Önmaguk ejtik magukat zsákmányul. Ugyanis ha sötét éjjel van, ezek nem jól látnak. Nem látják a hajót, s amint kirepülve a vízből megint vissza akarnak menni, a hajóra szállnak. Reggel mindég találunk 10-20 darabot a födélzeten.

Este a kabinban oly meleg volt, hogy lehetetlen volt aludni. Kint aludtam a födélzeten egy függőágyban. Kint a szabad ég alatt, gyönyörű holdvilág mellett, már egészen más volt. Kellemes üde levegő volt, ami hamar álmot hozott szempillámra.

Ha jól emlékszem, úgy ma valami Mária ünnep van⁴⁶ . A tengeren ez ünnepet nem ülik meg. Szegény matrózoknak dolgozniok kell, ebben a rekkenő hőségben. Mi is 2 hosszú órát izzadtunk a kormány kerék mellett. De hiába, a szolgálat megköveteli.

Az ég tiszta azúrkék, a levegő forró meleg. Nincs egy csöpp szellő sem, mely ellensúlyozná némileg az óriási meleget.

Délig semmi sem mutatkozott a láthatáron. Közvetlen dél után azonban lassan lassan kibontakozott a láthatárból egy szigetnek a körvonala. „Maio” volt ez, a Verde foki szigetcsoport egy szigete.

A Verde foki szigeteket 10 sziget alkotja, melyek félkör alakban sorakoznak egymás után. A legdélibb sziget „Brava”, ezután jön Fogo, Santiago, Maio, Boa Vista, Sal, San Nicolas, Santa Luzia, San Antonio⁴⁷ . Mi e szigetek közül csak a két leg keleten fekvőt láttuk, tudniillik „Maio” és „Boa Vista”-t. Ahogy elmentünk ez utóbbi mellett, találkoztunk egy angol hajóval, mely Nyugat Afrikából jött, s ide akart menni. Élelem szállító hajó volt. E sziget gazdag terményeit viszi át afrikába.

Este telihold volt, s friss szellő fújdogált, úgyhogy öröm volt őrséget állni.

Partot nem látunk. Az idő tiszta a tenger tükörsima. Rekkenő hőség van. A hajó már legnagyobbrészt tiszta. Minden csak úgy ragyog mint a gyémánt. Még csak az árbocokat és szélfogókat fogják befesteni.

Délután találkoztunk egy amerikai hajóval. Nem sokkal ezután egy 4 árbocos norvég vitorlás tűnt föl a láthatáron. Mikor közel értünk hozzá, lobogó jelzéseket váltottunk. Jeleztük a hosszúságot és szélességet. E vitorláson 58 vitorla volt kifeszítve, azaz minden. Nagyon gyenge szél fújt, s így hogy némileg haladhasson, kénytelen volt minden vitorláját kitenni.

Dé után 4 órakor a hajóhadnagy felügyelete alatt observatio-t (észlelés) végeztünk. Számításom szerint 4 órakor voltunk a 20°55’ hosszúság és 18°7’ é. szélesség alatt.

Amilyen meleg volt az idő reggel, épp olyan hűvös lett este. Erős oldalszelet kaptunk, ami nem valami kellemesen érintett minket. Hajónk elkezdett táncolni, s bizony örültem, amikor vége lett az őrségemnek, s aludni mehettem. Akkor már nem bántam, akárhogyan fütyül a szél, hullámzik a tenger és táncol a hajó.

Ma már 2 hete, hogy elindultunk Rio-ból. 2 hét óta szakadatlanul zakatol a masina, s még csak fele úton vagyunk. Vagy még annyi sem. Pedig nem bánnám már, ha már Trieszt-be lennénk. Hej! De még addig sok őrséget kell végig kínlódni. De nem baj! Majd csak meg fogunk érkezni.

Délutánra erős oldalszelet kaptunk. A tenger fodros hullámai minduntalan felcsapnak hajónkra. Düllöngünk jobbra-balra.

4 óra felé végre felakadt horgunkra a már annyira várt cápa. Ahogy hajónk sebesen haladt előre, húzta maga után a vagy 3 méter hosszú cápát. Őkelmének ez nemigen tetszett. Rugdalódzott, kapálódzott. A teljes legénység azonnal a födélzetre lett rendelve, s hozzáfogtak a cápa kihúzásához. Már félig ki volt emelve a vízből amikor csak egy recsegés hallatszott, a kötél elszakadt, a csúf bestia visszaesett a vízbe, s nyomban eltűnt a víz színe alatt. Parancsnokunk, de nem csak ő, hanem mindenki iszonyatos dühös lett. Most egy erős vasláncot tettek ki, amit már úgy szolván lehetetlenség elszakítani. Majd meglátjuk, hogy ezzel fogunk e valamit.

A vihar még egyre tart, sőt még fokozódik. A hajó orra némelykor teljesen víz alatt van. A matrózok, kiknek lakhelye a hajó orrán van, nem valami kellemesen aludhatnak. Ahogy felcsap a nagy víztömeg, mintha nem tudom én hány ágyút sütnének el. De ők már ehhez szokva vannak. Azért nyugodtan alusznak, s nem zavarja őket a pokoli lárma.

Délután találkoztunk egy francia hajóval. „Voltaire”-nek hívták. Velünk ellenkező irányba haladt, mégpedig gyorsan, mivel a szelet és hullámokat hátulról kapta. Jelzéseket is váltottunk vele. Marseille-ből jött, s Pernambucoba megy.

Este, megszabadulva az őrségtől, elbeszélgettünk a II. kapitánnyal. Kalandokkal dús életéből mesélt el néhány részletet. Elmesélte, hogy 10 évvel ezelőtt éppen karácsony estéjén hogy mentek zátonyra a Missziszipi folyó torkolatánál. Hogy tört a hajó darabokra, s hogy menekültek ki a partra. Még sok érdekes dolgot mesélt, amit azonban sok volna leírni. Majd szóval.

A tenger némileg lecsendesedett. Az erős hideg szél megszűnt, valamint vége szakadt a táncolásnak is. Most már gyorsabban haladunk. A Kanári szigetekhez már közel vagyunk. Dél után azonban már vége szakadt a jó időnek. Megint megkezdődött a régi.

4 óra felé apró halászbárkát láttunk feltűnni a láthatáron. Egyenesen felénk tartott, s mellénk érve minket megállásra kért fel. Eleinte nem tudtuk megérteni ennek okát, de csakhamar világos lett előttünk a dolog. Láttuk, hogy a kis bárkáról csónakot engednek le, beleül vagy 10 ember, s hajónkhoz eveznek. Miután feljöttek a födélzetre, a kormányos aki a legöregebb volt köztük, üdvözölte a parancsnokot s elmondta, hogy ők spanyol halászok. Fuertaventura szigetnek Jandia nevű városkájából el szándékoztak menni Gran Canaria szigetnek Las Palmas nevű városába.

Ez a távolság nem nagy. Mi megtennénk egy fél nap alatt. De őnekik útközben elromlott az iránytűjük, s már 8 nap óta cél nélkül kóborolnak a kegyelmet nem ismerő tengeren. Elfogyott már az élelmük, nem volt tüzifájuk sem több, amivel főzhettek volna valami meleg ételt, már szinte kétségbe voltak esve. Örültek amint meglátták hajónkat, s azonnal feléje tartottak.

Ezután kérték parancsnokunkat, hogy adjon nekik egy kevés élelmet, szenet, fát, ivóvizet, s végül kérték, hogy az iránytűjüket, melyet fölhoztak hajónkra, javítsuk meg. Parancsnokunk adott nekik egy hordó sós húst, kétszersültet, egy hordó ivóvizet, egy hordó bort, néhány zsák szenet, fát, s miután megmagyarázta nekik, hogy hogyan menjenek Las Palma-ba, megmonta nekik az irányt, útnak engedte őket. Ők illedelmesen megköszönték a kapott dolgokat, s visszaeveztek a „Johan lo Luis”-ra, az ő apró halászbárkájukra, mindenükre.

Ezután mi is elindultunk. Jó darabon át még láthattuk a kis bárkát mint ugrál föl le dióhéjként dobálva a tengertől. Elcsodálkozva kisértem őket szemeimmel. Mi lett volna szegény emberekből ha nem találnak mireánk. Ily apró, rozoga járműn ily messzire el merészelnek menni, csakhogy meg legyen nekik a mindennapi kenyér.

Még a távolból is köszöntöttek minket a spanyol lobogóval, mély hálájuknak adva kifejezést. Megint veszítettünk másfél órát, de ezt nem sajnálom, mert e másfél óra alatt a spanyol bárkán levő 47 ember életét mentettük meg.

Vasárnap van. Ez az utolsó előtti vasárnap, melyet a hajón fogok még tölteni. Mához 2 hétre már Fiuméban leszek, ha nem jön semmi közbe. Reggel tűnt föl Fuerteventura, Lobos és Lanzarote szigete.

A Kanári szigetcsoport 8 nagyobb szigetből áll. Ezek a következők: Hierro oz Ferro, Gomera, Palma, Tenerife, Gran Canaria, Fuerteventura, Lanzarote, Lobos, és a legkülső Alegranza.

Ezek közül csak Fuerteventura, Lobos és Lanzarote szigeteket látjuk, mivel ezek esnek útvonalunk mentén. Lanzarote szigete mellett egész közel haladtunk. Láttunk a nagy kiterjedésű zöld pázsittal fedett mezőket, a sűrű erdőket, apró falvakat, égbenyúló hegyeket, stb.

Fuerteventura és Langzarote szigetek közt húzódik az u.n. Bocaina szoros. E szorosban több apró szigetecske emelkedik. Ezek azonban lakatlanok.

Délben messziről megláttuk Alegranza szigetnek csúcsát. E sziget vulkánikus alkotás. Egy kúphoz hasonló, melynek csúcsa magasan kiemelkedik a tengerből. Mikor már e sziget is elveszett a messze távolba, akkor megint csak nyílt tengeren voltunk. Földet most már nem fogunk látni egész Gibraltárig.

Reggel találkoztunk egy 2 kéményes olasz hajóval. Távol ment el mellettünk úgy, hogy csakis távcsővel lehetett tisztán látni.

A vihar még mindég tart. A szelet és hullámokat még mindég elölről kapjuk. De ugrálunk is így, hogy jobban sem kell.

Dél felé egy kis madár szállt hajónkra. A szegény kis pára mi tudja milyen hosszú idő óta repül. Ahogy hajónk párkányára szállott, azonnal adtak neki enni és inni. Az ételt és italt vidám csicsergés mellett fogyasztotta el. Azután fölrepült az árboc csúcsára, s onnan hallatta vidám hangját. Amikor már kipihente magát, bucsut mondott nekünk, s velünk ellentétes irányban elrepült.

Dél után 4 órára végre valóban megfogtuk az annyira várt cápát. Először az őrségen lévő matróz vette észre a kapálózó szörnyeteget. Azonnal talpra állították az egész legénységet, s hozzáláttak a bestia méltó fogadásához. Az erős lánc nyögött, megfeszült, de nem engedett. Pedig őkelme nagyon erőlködött, nagyon el szerette volna kerülni a tiszteletére rendezett fogadást mert erről vérben forgó apró dühös kancsal szemei tettek tanuságot. De hiába való volt minden erőlködése. A lánc nem engedett.

Mikor már látta, hogy nincs menekülés, lecsendesedett. Az imént még vérben forgó szemek most a legártatlanabb szelídségtől sugároznak. De a matrózok tudják, hogy ilyenkor a legveszedelmesebb. A legnagyobb vigyázattal emelik ki a vízből, s miután farka is kijött a vízből, a fedélzetmester erős hurkot vet reá, s ekkor vízszintes irányban kifeszítve leteszik a fedélzetre.

A parancsnok revolverrel kilőtte a csúf dögnek mind a két kancsi szemét, s ahogy a robbanó golyó felrobbant őkelme gyomrocskájában, iszonyatos kínokat állhatott ki, mivel fogait rémesen csattogtatta. De aztán csakhamar elcsöndesedett.

Most a húspróba következett. Több mint egy félóráig feküdt előtte egy jó nagy darab hús, de nem nyúlt hozzá. Ez biztos jele volt döglött voltának. A parancsnok ezután a matrózoknak adta, csináljanak vele amit akarnak. Azok először lefejtették bőrét, azután pedig gyomrát vizsgálták meg. Gyomrában volt egy csomó kavics, egy gombolyag spárga, egy horog, egy kalap, egy evezőtartó, egy törött tányér és egy kés. A matrózok ezt mind elteszik emléknek. Miután már a gyomorból kiszedtek mindent, a húsát visszadobták megint a tengerbe, ahol majd társainak fog táplálékul szolgálni.

Ezután már nem tették ki többet a horgot a lánccal, mivel már nemsokára a Földköziben leszünk, ahol már nem igen van cápa. Én örültem, hogy alkalmam volt megnézni egy ilyen cápa heccet, de azért mégis a matrózok voltak a legboldogabbak. Ők eladják a bőrt legalább 500-600 koronáért, s mindegyikre jut 10-15 korona, amit el fognak lumpolni.

Estére a tenger egy kevéssé lecsendesedett. Megszűnt az ugrálás. Ennek szintén nagyon örültem, legalább hamarabb érünk Gibraltárhoz.

Este találkoztunk egy vitorlással is. Hogy milyen nemzetbeli volt, azt nem tudom, mivel már sötét volt, s lobogót nem lehetett látni. Csupán azt tudom, hogy vitorlás volt, mivel csak piros és zöld lámpája volt. Gőzösön pedig e két lámpán kívül még fehér lámpa is van. E jelző lámpák használatát nemzetközi szabályok írják elő, s azért szigorúan be kell tartani.

Egy napnyira vagyunk Gibraltártól. Holnap ilyenkor már a Földközi tengerbe leszünk.

Dél előtt 11 órakor találkoztunk a „Melpomene” osztrák Lloyd gőzössel. Közel mentünk el mellette, s lobogóval üdvözöltük. Triesztből jött, s Pernambucoba megy. Nem szeretnék azért rajta lenni, mivel örülök, hogy már hazafelé megyünk.

Az egyik hajóról a másikra át is kiabálhattunk. De amilyen gyorsan egymás mellé értünk, épp oly gyorsan el is távolodtunk. Nemsokára elenyészett a távolba a „Melpomene” karcsú alakja.

Estefelé előtűnt az afrikai part. Messziről kéklett felénk a Jebel Naro és Atlasz⁴⁸ hegységnek meredek csúcsai. Már marokkó partjai mellett haladunk. E partvonalban nincs egyetlen lámpa sem. Az egész Marokkóban csak egy világító torony van, a „Cap Spartel”. Ezt is folyton őrizni kell, mivel a vad marokkói népség ledönti.

Az egész éjen át őrséget kell állnunk, mivel a szoroson éjjel fogunk átmenni s a legnagyobb elővigyázatra van szükség, nehogy valami baj történjék.

Éjfél után feltűnt a „Cap Spartel” világító tornyának erős fénye. Egyenesen feléje tartottunk, mivel e ponton kell majd bekanyarulni a szorosba.

Alig hogy mellé értünk, sűrű köd ereszkedett alá. Mikor mentünk Brazil felé, akkor is épp a szorosban kaptunk ködöt. Akkor még valahogyan átketszmeregtünk a szoroson, de most valóban lehetetlen volt. Nem volt mást mit tenni, mint visszafordulni, megvárni a reggelt, reggelig cirkálni kellett a szoros előtt.

A szorosban ugyan elég jelző lámpa van. Az afrikai oldalon 3, az europai oldalon pedig 6, de mégis, erős oldalszél lévén nem mehettünk át a szoroson, mivel a sűrű ködben a lámpákat sem láthattuk.

Reggelre fölszállt a köd, s teljes erővel vágtunk neki a szorosnak. Az afrikai oldalt még nem láthattuk, mivel az még mindég ködbe volt burkolva. Nemsokára elértük a „Tarifa” fokot, Európa legdélibb pontját. Még tovább haladva elértünk a tulajdonképpeni Gibraltár erőd alá. (Hogy milyen ez azt már tavaly leírtam) Itt leadtuk a szokásos jelt, hajónk nevét, s ezután bejutottunk a Földközi tengerbe. Itt már szinte otthonosabbnak érzi magát az ember. Minduntalan találkozik hajókkal, part meg úgyszólván mindég látszik.

Mi áthaladva a szoroson, az irányt nem egyenesen Algernek vettük. Kerülőutat teszünk, mivel ez reánk nézve előnyösebb. Most a „Capo Ljata”⁴⁹ felé tartunk, s onnan fogunk letérni Algernek. Ennek az oka az, hogy a Gibraltáron át beömlő áram irányát a „Ljata” foknak veszi, s innen visszaverődve, Afrika felé kanyarodik el. Így mi mindég az áramot hátulról kapjuk, s ennek következtében gyorsabban haladunk.

Egész nap a spanyol part mellett haladtunk. Ködös idő lévén csak halványan látszottak a spanyol partnak hatalmas hegyei⁵⁰ . Este a világító tornyok fényét alig lehetett látni. Mint egy pislákoló mécses fény, oly gyöngén hatoltak át a fénysugarak a sűrű ködön.

8 óra felé este, oly erős szelet kaptunk, mihez hasonló már régen volt. E szelet olaszul „Fortunal”-nak hívják⁵¹ . Éppen keletről jött, a mi irányunk pedig szintén kelet volt. Tehát az erős szél éppen szembe fújt, de oly erővel, hogy a hídon nem lehetett előre menni, dacára annak, hogy melvédek voltak kifeszítve. Aztán az az égtelen fütyülés. Nagyon örültem, mikor vége lett az őrségemnek.

Délelőtt partot nem láttunk. A vihar megszűnt, a tenger lecsöndesedett. Dél után kibontakozott lassan a messzeségből az afrikai part. Hatalmas hegyek, meredek völgyek vonultak el szemünk előtt.

Este 6 óra fele a „Tenes” fok elé értünk. Itt egy hatalmas világító torony van emelve, melynek fénye 25 tengeri mérföld küllőjű körben meglátszik. Több világító toronynak a fényét láttuk még felvillanni. Egész éjen át szolgálatban kell lennem, mivel éjjel fogunk megérkezni Algerbe⁵² .

10 óra felé voltunk a „Chrinos”-i⁵³ világító torony előtt. Innentől kezdve félerővel haladtunk, mivel úgyis Alger előtt horgonyt kell vetnünk, mert éjnek idején nem mehetünk be a kikötőbe.

12 óra felé előtűnt a kivilágított Alger. A város 2 világító torony közt fekszik, az egyik „Chrinos”, mely az Algeri öbölnek nyugati, a másik „Matifu” mely annak keleti részén fekszik. A kikötő elé érve horgonyt vetettünk, hogy bevárjuk a reggelt.

A nap felkeltével fölszedtük horgonyainkat, s pilótunk vezetése szerint bementünk a kikötőbe. Hosszas manőver után parthoz álltunk. Azonnal ellepte hajónkat a sok arab kereskedő, kik kínálták szebbnél szebb portékájukat. Gyönyörű selymeket, sálakat, dohányt, s egyéb fényűzési cikkeket. Kitűnő gyümölcsöt is árultak, különösen szőlőt.

A kikötés után mi partra szálltunk, hogy bekóboroljuk a várost. Én Algert már elég jól ismerem, mivel már tavaly is itt voltam. Mintegy félóra hosszat kóboroltunk már, mikor egyszercsak dudálást hallottunk. Megismertük a „Szeged” dudájának a hangját, s nem értettük, mi lehet e dudálásnak az oka.

Azonnal a hajóhoz tértünk, s most tudtuk meg, hogy félórás távollétünk alatt sürgöny érkezett, parancsot adván, hogy azonnal induljunk Maltába, ami szintén szénállomás, mivel itt nincs számunkra szén. Annyi szenünk még van, hogy Maltába mehessünk. Mit volt mit tenni, azonnal felszedtük horgonyunkat, s Malta felé indultunk.

Az afrikai part mellett haladunk. A hegyek ködbe vannak burkolva, s csak nagyon gyengén látszik azok körvonala. Erős ellenszelünk van. A hullámokat is elölről kapjuk, s ennek következtében lassan haladunk előre. Óránként alig teszünk meg 7-8 tengeri mérföldet.

Délután 4 órakor haladtunk el „Galita” szigete mellett. Ez egy apró szigetecske, melyen semmiféle világító torony nincs⁵⁴ . Körülötte vannak az úgynevezett jelző boák, melyek ringatva a hullámoktól csengő hangot adnak, tudatván a sziget itt létét.⁵⁵

Alighogy besötétedett, feltűnt a „Serrat” fok világító tornyának fénye. E fény minden 15 másodpercben villan fel. Utána a „Ras Enghela” világító torony következett, majd a „Farin” zátonyok fényszórója látszott. Ezután nem láttunk több fénypontot, mivel itt a part délnek kanyarodik, s tőlünk eltávolodik, alkotván a „Tunisi” öblöt.

Amikor őrségem véget ért, kabinomba mentem, ahová nem hallatszott már el a szél fütyülése, s a hullámok zuhogása.

Gyönyörű idő van. A tenger tükörsima, az ég azúrkék. Messziről kéklik felénk az afrikai part.

Aiolosz, a szelek istene úgy látszik, békülni akar velünk. Ezen utolsó vasárnap melyet a hajón töltünk még, szép időben részesít minket, le akarván ezzel kenyerezni. De ez nem megy oly könnyen. Nem fogjuk sohsem elfeledni az óriási viharokat, melyeket végig kellett szenvednünk.

D.u. 2 óra felé előtűnt a „Bon” fok, Afrika legészakibb pontja. Ennek eltűnésével búcsút intettünk az afrikai partnak, mivel eztán nem fogjuk többet meglátni. A „Bon” foknál irányt váltottunk, s egyenesen „Gozo” szigete felé vettük az irányt, ahonnan majd Maltának fogunk kanyarodni.

Dél után 4 óra felé feltűnt „Gozo” szigete. E hegyekkel koszorúzott...

[A papírlapok e helyen összeragadtak. szétválasztani őket nem lehet, így csak a felső felük olvasható.]

Reggel 4 óra felé értünk „Gozo” szigete mellé. Itt irányt változtattunk, s egyenest Malta felé tartottunk. Azaz nem is Maltába, hanem La Valetta-ba, mivel így hívják e várost. Maltának hívják az egész szigetet, La Valettának pedig a sziget fővárosát.

Nemsokára megpillantottuk a kikötőnek világító tornyát. Reggel 6 óra felé a kikötő bejárata előtt voltunk. Miután pilótot vettünk fel, bementünk a kikötőbe Tavaly voltam itt, de azóta sok minden változás történt itt.

Ez sziget fontos hadi pont...

[Ez a másik összeragadt oldal, az alsó fele nem olvasható]

Gyönyörű idő van. E szép időt még kellemesebbé teszi az a tudat, hogy 3 nap múlva otthon leszünk. Most már egyenest Trieszt felé tartunk, nem érintünk több kikötőt, hanem egyenest vágtatunk végcélunk felé.

Látjuk az olasz Calabria-nak partját. Zöld pázsittal fedett nagy kiterjedésű síkságok fekszenek itt, melyeken jól esik a szemnek megnyugodni. Dél felé egy kis olasz falucska mellett haladtunk el. Elhallatszott hozzánk a falu kápolnájának csengő szavú harangja, a mezőn legelésző tehén csordák legelése a kolompos csengetése, a csordás ostorcsattogása. Ilyen látványtól már szinte elszoktunk.

Este beértünk a viharos Tarantó-ba. Ez egyszer nem érdemelte meg a Tarantó a „viharos” jelzőt, mivel nagyon is csöndesen viselkedett. Hajónk nem ugrált semmit, hanem haladt nyugodtan az otrantó-i szoros felé.

Vidám reggel mentünk el a „Santa Maria di Leuca” fok előtt. Ezután nemsoká beérünk az otrantói szorosba. Innen átláthattunk a szomszéd Albániába is.

Az otrantoi szoroson áthaladva beértünk az Adriá-ba. Ez már valóban a mi tengerünk. A tenger tükörsima, nincsenek hullámok, melyek akadályozzák a hajót a haladásban. Délután Itáliának „Vieste” nevű félszigete előtt haladtunk el. Itáliát ezentúl nem látjuk többet.

Estefelé találkoztunk egy olasz vitorlással. Velencéből jött, s Sidney-be megy. Szerencsés utat kívántunk neki, ami után csakhamar eltűnt szemünk elől. Este 8 órakor feltűnt „Pelagosa”⁵⁶ világító tornya. Ez már Dalmácia, ez már a mi földünk.

Reggel haladtunk el „Lissa” szigete mellett. Innen már csak 20 órányira van Trieszt. Itt találkoztunk több hadihajóval, melyek cirkáltak a sziget körül. Tán tanulmányozták a régi ütközet színhelyét.

Ezután nemsokára feltünt „S. Andrea” majd “Pomo” szigete. „Pomo” (magyarul „Alma”⁵⁷ ) egy apró kis hegycsúcs, mely kiemelkedik a tengerből.

Ezután előtüntek a többi dalmát szigetek. A sok apró szigetecskéből álló „Incoronata”, majd „Grossa”, nem sokára „Lussino”, s este fele „Cherso” déli csúcsa. „Cherso” nak északi részét Fiuméből egészen tisztán lehet látni.⁵⁸

Későn este haladtunk el „Isztria” déli csúcsa mellett. E csucsot „Promontore”-nek hívják. Ezután előtűnt „Pola” hatalmas világító tornya, ami után nyugalomra tértem. Ez az utolsó éjszaka, melyet a hajón töltök még.

Reggel 7 órakor előtűnt Trieszt. A nap bearanyozta sugaraival a gyönyörű fekvéssel bíró várost. Megláttuk a hajókkal telt kikötőt, s végtelen öröm töltötte el szívünket, amikor közvetlen a kikötő elé értünk. Feljött hajónkra az orvos, s miután meggyőződött róla, hogy hajónkon semmiféle ragályos betegség nincs, bementünk a kikötőbe.

Ez volt utunkon az első kikötő, s ez az utolsó is. 4 hónapja már, hogy itt jártunk. Azóta bejártuk Európát, Amerikát, Afrikát. Ez a 4 hónap hamar elment. Sokat láttam, tapasztaltam, amit egykor mások és a magam hasznára fogok fordítani. Testben és lélekben megerősödve érkeztem meg Triesztbe, utunk végállomásához. Utamnak vége van.

Most megint nekiülhetek a könyveknek és tanulhatok. Vakációm nem volt. De ez nem baj. Majd karácsonykor lesz, haddal-lobbal, addig kitartás. A hajóőrségek alatt úgyis sokat gondoltam ama karácsonyra, hát majd csak elérkezik.

Eddig a hajó röpített hazafelé, most majd a fütyülő gőzparipa.

Megint megkezdődik az egyhangú kaszárnya élet. Tanulni, gyakorlatozni. De majd vége lesz ennek is. Még csak 2 év van hátra. Csak kitartás.

Trieszt, 1908. szept. 25.

Vogl Gusztáv

Amit leírtam, az nagyon kevés. Annyit láttam, amennyit leírni lehetetlen. Például a „Rio de Janeiro”-i kiállításról nem írtam semmit. De ezt szánt szándékkal tettem. A kiállításról magáról tudnék annyit írni, mint amennyit írtam az egész utamról. De ezt majd élőszóval mesélem el, sok más dologgal együtt karácsonykor.⁵⁹ Az írásom nagyon rossz, amiért bocsánatot is kérek. De tessék figyelembe venni, hogy hajón vagyunk.

1.

Igen tisztelt Nagysád!

Sajnálattal értesítem arról, hogy fiának egészségi állapota nem engedi meg azt, hogy ő az internátusban s egyáltalában a tengerészeti pályán maradhasson. Ez bebizonyult a köpetvizsgálati bizonyítványból, melyet a Nagymélóságu Miniszterium rendelete folytán az itteni kórház kiállított. A tengerészeti pályán levő ifju sokszor jön oly körülmények közé, hogy egészségét nem kimélheti, szolgálata nehéz és teljes egészséget kiván. Fiának pedig kiméletre, vigyázatra van szüksége, hogy egészsége teljesen helyreálljon.

Fölvilágosításaim után fia megértette a körülményeket, s elhatározta, hogy magánuton végzi el intézetünk III. osztályát és igy szerzi meg az érettségi bizonyitványt. Biztosítom Nagysádot, hogy fiát e szándékának kivitelében mind én, mind a tanári testület támogatni fogjuk, s remélem, hogy a Nagyméltóságu Miniszter Ur engedélyezi a magánvizsgálatot. Ha azután fia az érettségi vizsgálatot leteszi, valamely nyugalmasabb pályára mehet, hol egészségét kimélheti, ugy hogy az idővel teljesen helyreáll.

Fölkérem tehát Nagysádot, hogy rögtön adjon be a Nagyméltóságu Minisztériumhoz czimzett kérvényt, melyben kéri, hogy fia az internátusba vissza nem térhetvén, magántanulói minőségben tehessen vizsgálatot a folyó tanév végén.

Fiának teljes gyúgyulását őszinte szívből kivánva, tisztelettel maradok

Fiume, 1910. évi szeptember hó 19-én

Szabó Samu

h. igazgató

2.

Igen tisztelt Nagysád!

Becses figyelméért, melylyel fiának Gusztávnak arczképét megküldeni szives volt, fogadja őszinte köszönetemet. A boldogult egyike volt legkedvesebb tanitványaimnak, s én mindig szeretettel fogok rá visszaemlékezni.

Fiume, 1911. december hó 27-én

Kiváló tisztelettel:

Szabó Samu

h. igazgató

3.

Nagyságos Asszonyom!

Meghatottan írom e sorokat egy anyának, kit a jó Isten olyan nagy próbára tett. Tudom, érzem mit szenved a szíve, és biztosítom, hogy a legnagyobb részvéttel vagyok fájdalmához. A jó Isten így akarta, és Ő mindent jól cselekszik, ha nem is látjuk be, mert kicsiny az áttekintésünk. Ő elkészülve hagyta el e siralom völgyet, ő célját elérte, melyet előbb vagy utóbb el kellett érnie. Ő nem veszített semmit, ő mindent nyert. Csak édesanyja és rokonai vesztették őt el, vesztettek sokat. De egy anya fia boldogságáért miről nem tud lemondani. Ő boldog, ő végtelen boldog, ez fogja édesanyjának szíve sebét behegeszteni.

A jó Isten vigasztaló kegyelmét kivánom Nagyságodnak és gyermekeinek.

Magamat továbbra is szives jóindulatába ajánlva, sok szivélyes üdvözlettel mindnyájuknak maradok alázatos szolgája

Pécsvárad

1911 máj. 10.

Czernohorszky József

plébános

Mademoiselle Vogl Ilonka

Hongrie, Pécs

Cseh palota m. földszint 12. ajtó

Ő nagysága

Vogl Ilonka úrhölgynek,

Pécs.

Szinte nem tudom, micsoda véleménnyel lesz már Ön én felőlem, kedves nővére az én felejthetetlen Guszti barátomnak.

Már közel egy esztendeje annak, hogy - még növendék koromban - levelet kaptam öntől, hogy mint utitársa boldogult fivérének, enyhítsek anyja fájdalmán és emlékezzek meg, mindnyájunk által szeretett, szellemes Gusztinkról.

Bármennyire is szándékomban volt ezt a kívánságot, ami nekem is kedves feladat, teljesíteni, nem tettem meg. Anyám, akit a levél nagyon meghatott, annál is inkább, mivelhogy az ő egyik fiát körülbelül ugyanabban a korban, mint a Guszti volt, szintén tüdővész pusztította el, épp a múltkor küldte el az ő sorait.

Még most is szemem előtt lebeg az én utitársam hosszu braziliai utunkrol. Emlékszem még arra, hogy „mit fogunk beszerezni”, milyen fontos egy kérdés volt az minekünk. Külön a Guszti és külön én egy papirosra összeírtuk mind, amire talán a nagy út ideje alatt szükségünk lett volna majd azután egy hónapig körül-belül - az év vége felé - mindig csak arról beszéltünk, hogy mi mindent fogunk csinálni. A Guszti le akarta írni egy napló alakjában az egész utat, amit valóban meg is csinált.

Mily nagy öröm nekem visszaemlékezni azokra a szép tengeri estékre amikor a hajó farára mentünk, és ott a Guszti felolvasást tartott az ő, hatalmas jó papirosokon írt, szép stílusával ékesített naplóját. A végén rendesen odamondta: „No majd ha megleszek az egésszel, ezt elküldöm az édes anyámnak.” És ragyogó arccal mondogatta, hogy az ő mamája, mennyire fog majd örülni ennek.

De most még egyszer bocsánatot kérve, hogy kivánságuknak nem azonnal tettem eleget, kezüket csókolva maradok

Odessa 22. IV. 12.

Konyovits István

GUSZTI: (Gustav, Anton) 1881. nov. 10.-én este ½ 7-kor született és 1911. márc. 13.-án halt meg 19 éves korában, mint a Fiumei Kereskedelmi Tengerészeti Akadémia IV. évfolyamának növendéke. Súlyos tüdőbaj vetett véget életének, melyet egy tengeri úton szerzett. Brazíliában, éjnek idején, tikkasztó hőségben, félig meztelenül, nyitott ablak mellett aludt. A napi fáradalmaktól oly mélyen elszenderült, hogy még a hirtelen támadt hideg széllel kísért zivatar sem ébresztette fel. Súlyos tüdőgyulladást kapott, melynek szövődményeiből nem tudott kigyógyulni. Hét hónapig tartó betegség után, Budapesten, a Korányi klinikán halt meg. Budapesten van eltemetve, valószínű, hogy a farkasréti (de lehet, hogy a kerepesi) temetőben. 142. tábla, 22. sor, 33.sz. sír. Apám állíttatott neki síremléket. Egyszer újraváltotta a sírt, amikor az elévült. Azóta persze már régen újra elévült és fel is számolták, újra eladták más részére a sírhelyet.